Hatvanas életút

Negyven éve a kapitalizmusra, mint legyőzendő, végső soron eltiprandó társadalmi formációra tekintettünk mi, a forradalmi ifjúság. A magántulajdont ördögtől valónak gondoltuk, és sajnáltuk a hanyatló Nyugat fiataljait, hiszen ők az egocentrikus nihil világában kénytelenek leélni az életüket. Néha belezavart ugyan a „tudományos szocializmus” festette képbe egy-egy Európából magyar földre tévedt idegen. Valahogy nem a mélységes szomorúság tükröződött vissza a szemükből.

Huszonöt éve még azt gondoltuk, hamarosan honunkban is összeszedi magát annyira a kapitalizmus, hogy felpörög a fejlődés. A magántulajdon szent, a szabadjára engedett verseny pedig röpít minket egyre magasabbra az európai népek jóléti rangsorában. Ausztria az első, amelyet utolérünk, majd jönnek a franciák, a britek, végül Svájc. (Norvégiáról keveset tudtunk, ezért mértük az elérhető csúcsot az Alpok lankáin élőkkel.)

Nem egészen tíz éve megrendült valami a Lajtától keletre. Megnyílt ugyan a csap, amin dőlhetett a gazdag nyugati rokon ajándéka uniós projektnevekkel álcázva, s a határok is nyitottakká váltak, de mégis... Akkor még nem gondoltuk, hogy egy idő után már szinte csak egyirányú lesz ez az egykor volt VÁM/ZOLL pontokon való átjárás, a gazdag nyugati rokon pénzén pedig mintha csak az itthoni gazdag teremthetne magának biztos egzisztenciát. A szegény pedig néz megint, mint a szocializmusban.

Két éve tarthat a Nyugat és Európa hanyatlásáról szóló legújabb legenda. Ebben a képletben mi egyre jobbaknak mutatkozunk. Lehet, holnap megmondja valaki, hogy győztünk, s megérkeztünk. De ekkor kezdhetjük elölről.

Sike Sándor -->