Lelkük rajta

Láttam az ezen elinduló diákokat, amint a városból a falura hazaérve nem a putriba, hanem a tanodába vezetett az első útjuk. Oda, ahol volt tanáraik vártak rájuk. A tanodába, ahol nem kellett szégyenkezniük, mert nem értették a tananyagot, akadt olyan ember, aki érthetően addig magyarázta azt, amíg szükséges volt. A házi feladatot is meg lehetett oldani, hiszen volt internet, segítő felnőtt. Évek munkája kellett ahhoz, hogy a tanodákat működtető szervezetek beszámolhassanak a kézzel fogható eredményekről. Sok helyen minimálisra csökkent az osztályismétlők száma, a roma származású középiskolások sem morzsolódtak le, s eljutottak a szakvizsgáig, némelyikük az érettségiig is.

A takaros kis épület, amit oly sok gonddal és örömmel díszítgettek a gyerekek, hónapok óta zárva. Eleinte meg-megálltak előtte a tanulók az iskolából hazafelé tartva, reménykedtek, egyszer újra kinyit, aztán beletörődtek, hogy a lakat nem mozdul.

Elfogyott a pénz, ám a tanárok biztatták a fiatalokat: türelem, nemsoká újra nyithatnak, mert pályáztak a folytatásra... S vajon hol nyerhetnének, ha nem ott, ahol rengeteg a szegény gyerek, aki otthon nem jut segítséghez? Nem nyert a pályázatuk, amire több mint fél éve vártak. A tanoda zárva marad. Szerettük volna megtudni, az 1100 pályázó szervezetből melyek a szerencsések, akik támogatást kaptak, ám a lista nem nyilvános.
Az egyik polgármester az eredményt hallva rezignáltan annyit jegyzett meg: – Ha nincs tanoda, marad a kocsma és a drog. Lelkük rajta, akik így döntöttek...