Megalázottan

Mi késztethet embereket arra, hogy további életük tönkretételét, a súlyos börtönbüntetés vagy akár a halál kockázatát is vállalva szembe merjenek szállni a mindenható hatalommal? Erre a kérdésre kell keresni a választ, hogy 1956 megértéséhez közelíteni tudjunk.

Könyvtárnyi szakirodalma van már a legutóbbi magyar forradalomnak, alapos elemzéseit olvashatjuk az október huszonharmadikához vezető okok sorának a nemzetközi összefüggésektől kezdve az elnyomorító hadigazdaságon át az ideológiai diktátumokig. A rendszerváltás utáni negyedszázad történettudománya sokat tett azért, hogy az előző évtizedek hazugságait leleplezze, hogy feltárja az ötvenes évek valóságát. Ellenben tudjuk-e tényleg, hogy a nagy relációkban mi késztette a kisemberek tömegeit a tevőlegesen lázadásra? 1956 forradalmát ugyanis a kisemberek vívták, akik szerte az ország városaiban utcára mentek tömegesen, s bár a hatalmas Szovjetunió hadseregének évtizedes megszállását nyögte hazánk, a kisemberek nem féltek nyíltan ellenállni, tiltakozni, követelni, hazaküldeni a ruszkikat és leszámolni magyar kiszolgálóikkal.

Mi az, ami felülírja az emberek ösztönös önvédelmi reakcióit, végiggondolt megfontolásait, legtermészetesebb félelmeit? A válaszok egyike, talán legfontosabbika: a megaláztatás. Az a megaláztatás, amiben az egész társadalom, annak - a kevés kivételezetten kívüli - minden tagja részesült minden egyes nap. Az egyetlen párt megfélemlítő betüremkedése mindenhová. A kikényszerített hazugságok tömkelege, az erővel megkövetelt hódolat, az érdemtelenek pimasz térnyerése, a nem egyengondolkodók megbélyegzettsége, a totális esélytelenség.
Meg kellene érteni 56-ot, hogy legyen értelme az emlékezésnek!