Sokk

Valamiért rosszul aludtam péntek éjjel. Az álmatlan forgolódást megelégelve hajnaltájt a telefonomért nyúltam, s végigpörgettem a hírportálokat. Sokkolt, amit a sötétben élesen világító kijelzőn olvastam. A párizsi terrortámadás vezette a híreket mindenütt. Vérengzés Párizsban megint. Ekkor már éreztem, nem hoz álmot ez a reggeli olvasgatás. A hajnal csöndjében még megrendítőbbek voltak a képek az utcán letakarva fekvő holttestekről, a beszámolók azoktól, akik túlélték a borzalmat. Kikapcsoltam a telefont, és aludni próbáltam. Mintha a fejemre húzott párna meg nem történtté tehetné ártatlan emberek halálát. Nem ment.

Korán keltem, s a reggeli kávé mellé ismét bekapcsoltam az internetet. Ezúttal a közösségi oldalakkal kezdtem. Ahogy vártam, rengeteg együttérző, profilképét kék-fehér-pirosra színező ismerősöm posztját láttam az üzenőfalon. Aztán megakadt a szemem néhány egészen más jellegű kiíráson is. Nem akartam hinni a szememnek, bár a szívem mélyén tudom, nem meglepő, de többen rögtön libsizni kezdtek. Az én megmondtam, hogy ez lesz, ha beengedjük a menekülteket Európába üzenetektől görcsbe ugrott a gyomrom. Elkeseredtem, mert nem voltak kevesen az utóbbi jellegű üzenetek írói. Elképzelhetetlen számomra, hogy ezek az emberek hogyan gondolhatják komolyan, hogy ez ilyen egyszerű.

Úgy hiszem, aki a párizsi szörnyűségekből azt a tanulságot vonja le, hogy a menekültek elleni fellépés helyes, akarva vagy akaratlanul a terroristák aljas céljait pártolja. Szeretném hinni, hogy csak az első sokk hozta ki belőlük ezt a reakciót, s a gyász, Európa gyásza felébreszti őket is.