Libli

Az írás címe szorul először magyarázatra: miután kutyánk nem a Jerry Lee nevet viselte, csak Liblinek hívtuk, belekényszerültem a fura címadásba. Indoklást kívánó kérdés az is, miért is szól egy jegyzet egy – bármennyire is szeretett – háziállatról. Azzal nem lehet elintézni a választ, hogy 13 évnyi együtt töltött idő után az öregecskévé lett kis spániel szíve vasárnap hajnalban utolsót dobbant, megfelelve ezzel a szívelégtelenségről szóló, pár hónappal korábbi orvosi diagnózis lehetséges következményének. 

Mentségem legyen, hogy – bármennyire is fájt látni a halálban a megszokottól is tágabbra meredő gülü szemét kutyusunknak – nem róla szól ez a rövid publicisztika, hanem a sok jóságos állatszerető emberről. Közösségi posztomat, ahol a kis Cavalier kingünk elmúlását közzétettem, nem a reflexből odabiggyesztett lájkok borították. A hozzászólások szerint mára az ebtartás átlényegült: a házat őrző négylábú sokunknál inkább társ lett, akit azért szeretünk, s ő azért szeret vissza, mert szükségünk van ebben az „okostelefonkezű” világban a tényleges, napi találkozásokkal teli kapcsolatra az ősi világgal, a természettel, annak megtestesüléseivel mindenféle formájában. 

Ki a lovakat szereti, ki a macskákat, sokaknak a kutyatartás okoz örömöt, de van, ki csincsillát, vagy tengeri malacot tart. Közös bennük a kölcsönös ragaszkodás, az elmúláskor pedig a fájdalom. És végül még az optimista vonalhoz: ebben a viszonyban addig jó, amíg az ember temet, és nem fordítva. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shuttertock)