A magyarsághoz mindvégig hű német bányászok földjén járt a Hazajáró (videó)

A mánták már csak a táj emlékei, akiket épített örökségükből és az Érchegység rengetegeiből próbált előbányászni legutóbbi adásában a köztévé M5 csatornájának honismereti műsora, a Hazajáró, miközben a vidék kiaknázatlan turisztikai lehetőségeit is számba vette.

Miután levonult a tatár árja, és második honalapító királyunk, IV. Béla nekiállt új életet lehelni a megtépázott hazába, arra is volt gondja, hogy az elnéptelenedett Bódva völgyébe elzászi és stájer bányászokat telepítsen. Jöttek is a dolgos németek, akiket ezen a tájon csak mántáknak hívtak, hogy ércet bányásszanak, vasat olvasszanak, ha kellett ásót, ha kellett fegyvert kovácsoljanak.

Új otthonukba, Mecenzéf bányavárosába is elhozták munkakedvüket és hagyományaikat, miközben örök hűséget esküdtek a magyar hazának.

1848-ban több tízezer szuronyt öntöttek a honvédsereg számára. 1938-ban, az első bécsi döntés után meg küldöttséget menesztettek Berlinbe, hogy a csehszlovák területen maradt községüket Magyarországhoz csatolják

Talán ez is közrejátszott abban, hogy a második világháború után szinte teljesen eltűntek a vidékről.

Mecenzéf remek kiindulópont az Érchegység ösvényeihez, amelyekre Dian Tamás vezetésével indult a Hazajáró stábja.

Volt idő, amikor több száz vízi vashámor dolgozott a Bódva völgyében. Ma már csak mutatóban maradt egy-két régi kovácsműhely.

https://www.youtube.com/watch?time_continue=9&v=eQPEvh6EdxE&feature=emb_logo

Annak idején szabad királyi bányavárossá gyarapodott a következő állomásuk, Stósz, de a 19. század végére bányái lassan kimerültek. Ekkor jutott eszébe az egyik késgyártó mesternek, Komporday Róbertnek, hogy kihasználva a város feletti erdők természeti adottságait, a tizenkét forrással bíró hegyoldalon klimatikus gyógyfürdőt alapítson. Stószfürdő az első nagy háborúig élte virágkorát. A tiszta levegő vonzotta ide a stószi remetét, Fábry Zoltán írót is.

Ezután a hazajárók Stószról átkeltek Szomolnokra. Majd jó szokásukhoz híven célba vették a legmagasabb csúcsot, az északi oldalgerincen emelkedő Aranyasztalt, ahova a Dénesi-víztározó és -hágó érintésével jutottak fel. Az éjszakát a csúcson töltötték ezer méter felett, az idegenlégiós barátjuk, Dian Tamás instrukciói alapján épített alkalmi védkunyhóban.

Építgetés közben Tamás a terveiről beszélt. Elmondta, hogy 18 év után otthagyja a légiót és hazatér a Felvidékre.

„Nekünk ez a sorsunk, nekünk itt kell boldogulni. Lehet, hogy az élet egy picit könnyebb, picit rózsaszínűbb kint külföldön, de én soha nem éreztem magam otthon ott, 18 év után sem érzem magam franciának, nem érzem magam beilleszkedettnek, nekem idegen az a táj. Amikor hazajövök, itt érzem magam itthon. Azt mondom, hogy itthon vagyok, amikor ezt a földet, ezt a levegőt beszívom magamba”

– mondta.

Reggel az Aranyasztalról a Gölnic völgyébe, Svedlérre ereszkedtek, hogy a Szalánki-hegyek gerincén közelítsék meg a bányavidék régi központját, Gölnicbányát.

Felső-Magyarország egyik legrégibb bányásztelepülése olyannyira tekintélyes volt, hogy a 13. században nem a Szepességhez, hanem közvetlen királyi hatalom alatt, a kamaragróf hatósága alá tartozott, majd szabad királyi város lett.

Hűségét a magyarsághoz Gölnicbánya is igazolta, amikor a Rákóczi-szabadságharc idején a kurucoknak lövedékeket gyártott. A bányászmúlt a hanyatlás ellenére máig meghatározza az itt élők identitását. A főtéren, a városháza előtt imádkozó bányász szobra ma is a város jelképe. Gótikus plébániatemplomát Mária mennybemenetelének tiszteletére emelték a 14. században

A Hernád vízének felszínén pazar hegyek tükröződnek. Az érchegységet északról övező mészkőkibukkanások egyik legszebbike, a Szivec lett a hazajárók túrájának zárópontja.

Itt mondta el Dian Tamás fontos gondolatait:

„Állnak itt ezek a magas sziklák, ezek a mészkősziklák szilárdan, hogy emlékeztessenek minket, hogy ilyen szilárdan őrizzük meg magyarságunkat itt, a Felvidéken!”

Borítóképünk kivágás a fenti videóból