Rákász Gergely nyolc évre előre tudja, mit fog csinálni

– Nagyon nyitott és pozitív volt a megkeresésre még ebben a nehéz időszakban is.

– Fenekestül felfordult az életem, amivel nem vagyok egyedül. A karanténban töltött időszak mégis lehetőséget adott arra, hogy sok mindent átgondoljak, aminek hatására olyan magasságok tárultak fel előttem, amire nem is gondoltam. Egy régi mondás szerint, ha nem mehetsz kifelé, akkor kezdj el befelé indulni, a lelked felé. Ezt teszem amióta itthon vagyok.

– Lenyugodott, lelassult?

– Megálltam. Évtizedek óta nagyon feszes munkatempót követek. A folyamatos készenlét és a fellépések mellett nehéz kilépni a körforgásból. Az előadóművészet sok esetben olyan, mint az élsport. Liszt Ferenc mondja, ha egy napig nem gyakorol azt ő maga észreveszi, ha két napig, akkor az impresszárió hallja meg a különbséget, ha több napig, akkor pedig már a közönség is. Most azonban nem fenyeget a veszély, hogy meghallja a közönség, így átalakítottam az életemet. Sokat vagyok a családommal, rengeteget foglalkozom a gyermekeimmel. Ez a helyzet sok mindenre megtanít, és farag is bizonyos szempontból.

– Az új élethelyzet, új szerepet hozott?

– Pontosan. Reggel együtt ébredezünk a gyerekekkel, elkészítem nekik a kakaót. Aztán rajzolunk, gyurmázunk, játszunk. Könnyű úgy apukának lenni, hogy a normál üzemmódban a feleségem elvégzi a munka nagy részét.

– Könnyen veszi az akadályokat?

– Napról napra jobban. Az első hét kritikus volt, a második hét kisebb zökkenőkkel zajlott, de most már beállt a napirend. Mindenkinek megvan a maga feladata. Bízom benne, hogy kiszakadva a napi rutinból sokan rádöbbennek majd arra, mennyi érték vesz minket körül. Gondoljunk csak bele, egy csendes utca, egy kellemes beszélgetés egy ölelés milyen sokat jelent, csak eddig elrohantunk mellette! Fontos, hogy egyensúlyba kerüljünk, megtaláljuk a valódi kincset az életünkben. A közösségi oldalamon is van egy rovat, Szépség reggelre címmel, ahová minden nap kiteszek valamit, ami emeli a lelket. Véleményem szerint a művész feladata az, hogy a magasztos, a végtelen, ha úgy tetszik, Isten felé és a szép dolgok felé fordítsa a néző és a hallgatók tekintetét.

– Tizenöt évesen, az ország legfiatalabb koncertorgonistájaként adta első hangversenyét. Mikor kezdődött ez a szerelem a hangszerrel?

– Polgári családban nőttem fel, Mozartot előbb ismertem mint Madonnát. Édesapám orgonált, zongorázott, édesanyám hegedült, énekelt, mindketten kórustagok voltak. Különösen meghatározó élmény volt, amikor Esztergomban meghallottam az orgona hangját, mert onnantól kezdve nem volt megállás. Akkor lett világos, hogy orgonista leszek.

– Mihez hasonlítaná az orgonát?

– Olyan akár egy űrhajó, tele van billentyűvel meg gombokkal. Ha az ember igazán bátran használja, akkor varázslatokra képes.

– Művészi szempontból mennyit változott a felfogása?

– Rengeteget. Sokáig mindent elvállaltam, aztán 2006-ban, rengeteg sikerrel a hátam mögött, azt éreztem, hogy kezdek kiégni. Húztam egy vonalat, és azt mondtam, hogy: jó, akkor eddig és ne tovább! Hazajöttem Amerikából, és elhatároztam, hogy egy évben hány koncertet vállalok el. A zene mellett elkezdtem beszélni a hangversenyeimen, mert éreztem, hogy a közönség valami mást, többet vár tőlem. A mai ember, aki állandóan a Facebookon lóg, sokkal több ingerre van szüksége, mert egy idő után unatkozik. Rájöttem, hogy a klasszikus zenét olyan köntösbe kell csomagolnom, hogy bárki be tudja fogadni, de közben az évszázados értékéből ne veszítsen.

– Látványkoncertjeivel mondhatni műfajt teremtett?

– Azt gondolom, hogy egy új formát sikerült életre keltenünk, amiben helyet kapott a zene, a vetítés, a kultúrtörténet. Tíz éve debütált ez a műfaj az Egy koncert kékben műsorral, ami érdekes kísérlet volt. Olyannyira jól sikerült, hogy szerte Európában közel harmincezren látták. Majd sikerült a művészi paletta talán két legtávolabbi végét is összekapcsolnunk, amikor Bach fúgáit és a street dance-t összecsiszolva megszületett a Bachalley projekt. A Vízi zene című produkcióm pedig minden évben a Dunán, a Rajnán és a Szajnán utazó kultúrakedvelők népszerű programja.

– Mennyire tervez előre?

– Nyolc évre előre tudom mit fogok csinálni, maximalista vagyok. A koncertjeimet szeretem évfordulókhoz kötni, idén Beethoven került előtérbe. De minden évben helyet adok azoknak a szerzőknek, akik közel állnak hozzám. Papp Norbert festőművész barátommal dugjuk össze a fejünket, és átbeszéljük, hogy az adott repertoárhoz milyen képek készüljenek. Tíz éve dolgozunk együtt, azóta sokat csiszolódtunk. Megszületett a Lords of the Organ című előadás, idén indult volna el a negyedik évada. Nyáron vagy ősszel, ahogy a helyzet adja, megszólalnak majd ezek a koncertek.

– A jelenlegi helyzet miatt gondolom tucatnyi koncertet le kellett mondania.

– Erdélybe mentünk volna egy hosszabb koncertkörútra. De ami késik, nem múlik. Hat éve járok vissza arra a csodás vidékre, az ottani hangversenyek az egész csapat szívügye. Más a közönség, más a hozzáállás.

– Két éve indította el saját alapítványát, mi volt a célja?

– Évek óta kerestem a lehetőséget, hogy ne kifelé írjam az önéletrajzomat, hanem befelé. Az egyik erdélyi turném során felfedeztem egy zsákfalut, a koncertem után pedig oda jött hozzám a polgármestert a könnyeivel küszködve, és azt mondta: ilyen itt még nem volt, és valószínű nem is lesz többet. Azt hiszem az egész alapítványi dolog itt kezdett el körvonalazódni bennem. Rádöbbentem, hogy hány olyan település létezik, ahol évtizedek óta szomjaznak a zenére, a kultúrára. Ekkor hoztam létre az alapítványomat, amely a határon túl élő közönségnek szervez hangversenyeket. A közös munkából többek között olyan világsztárok veszik ki a részüket mint Bogányi Gergely zongoraművész, Sárik Péter jazz zongorista, Kautzky Armand színűvész, de elsők között mondott igent Boros Misi és Szüts Apor is a Virtuózokból. Az alapítvány fővédnökei Gróf Zichy Eszter és Tolvaly Ferenc író. Egy csepp napsugarat viszünk ezekre az elfeledett helyekre.

– Ki kapcsolódhat be az alapítvány munkájába?

– Bárki, aki egyetért az alapítvány céljaival. A baráti körhöz tartoznak azok, akik havonta egy számukra kényelmes összeggel – ami lehet egy doboz cigaretta ára, egy üveg boré vagy egy könyvé – segítik a munkánkat. Ők ezért cserébe olykor kis létszámú, exkluzív koncerteken vehetnek részt, ahol közösen, egy finom bor társaságában elbeszélgetünk az élet nagy dolgairól.

– Szülővárosa, Győr évekkel ezelőtt kulturális nagykövetnek választotta, március 15-én viszont Pro Urbe díjjal tüntette ki. Meglepődött?

– Jólesett. De ezt nem egyedül értem el. Bár az én nevem szerepel a díjon, de ehhez kell egy csapat mögöttem, egy támogató család, amely minden körülmények között mögöttem áll. Ők is hozzáteszik a saját energiájukat, és ettől kerek ez az egész.

Borítókép: Rákász Gergely orgonaművész beszél Tél című koncertje előtt a győri belvárosi református templomban 2018. december 26-án