Megjelent a kortárs magyar írók Önlexikona

A Cédrus Művészeti Alapítvány kiadásában, Szondi György szerkesztésében megjelent az Önlexikon – kortárs magyar írók önszócikkei című kötet, benne 233 olyan szócikkel, amelyet a szerkesztő felkérésére az önmagukról tréfásan vagy akár komolyan, de mindenképpen egyfajta látszólagos távolságtartást mímelve szólni kívánó írók maguk jegyeztek.

Ahogy a kötet előszavában olvasható, az önlexikon ötlete Szénási Ferenctől származik, ő hívta föl ugyanis Szondi György – a Cédrus Művészeti Alapítvány elnöke és a Napút című kulturális lap főszerkesztője – figyelmét egy hasonló olasz enciklopédiára, azzal, hogy ezt magyar közegben is életre lehetne hívni talán.

Az első felkérő levelek 2015 nyarán mentek ki – négyszázon túli számban. A lehetőséget elfogadók közül most 233-an szerepelnek a kötetben.

A Magát ecsetelő megannyi opus címet viselő előszóban

Szondi György szerkesztőként őszintén megvallja, hogy a kötetben szereplők névsoráért a felkérések megfogalmazójaként és postázójaként egyedül ő felel. A felelősséget pedig úgy vállalta – fejti ki -, hogy részéről nagyon is tudatos volt „a bármely tán elvárható-kívánatos kánontábor kerülése”.

Mindeközben pedig – tette hozzá – nemigen tekintette mércének a megjelent könyvek számosságát vagy akár az írók ismertségének fokát sem. Amit viszont örömmel vállal – hangsúlyozza -, az az, hogy „felfedezésszámba sorolható jelenléteket” mutat fel a kötet anyagában.

A történetnek a lexikon megjelenése nem valamiféle zárlata, hanem csak a kezdete – érzékelteti a szerkesztő, aki arra is utal, hogy ha esetleg bárkivel szemben figyelmetlen lett volna, az utólag lehetne persze „bántó vakfolt” is a lexikonban, amiért elnézést is kér. De arra is rögtön felhívja a figyelmet, hogy ha valaki a kimaradtak – a kifelejtettek vagy a megkeresésre tudatosan nem reagálók – közül úgy véli, hogy mégiscsak érdemes egy lenne egy ilyen játékos irodalmi együttlétbe bekapcsolódni, akkor az általa szerkesztett Napút Online immár köteten kívül, de folyamatosan és örömmel közzéteszi ezeket a csatlakozásokat.

Az írók lexikonszereplését játékos együttlétnek tekintő szerkesztői megjegyzés a kész anyag ismeretében nagyon is jogos. Tényleg

öröm látni, hogy melyik írónkból mit váltott ki ez a felkérés, kiből milyen játékosságot vagy öniróniát csalogatott elő. Volt, aki adatok sokaságával tüntetett, volt, aki önmagát kedvesen kifigurázta, s volt, aki egyenesen az önmagát elemző irodalomtörténészi munkára is vállalkozott, az önmaga iránti elfogulatlanságnak még csak a látszatával sem szolgálva.

A szócikkekhez fénykép is tartozik, ami üde színfolt. Ráadásul az egójukra büszke íróembereknél nagyon nem lényegtelen, hogy ki milyen képet vág önmagához – hiszen, ezt talán mondanunk sem kell, a kötetben publikálandó képet is maguk az írók választották és ajánlották fel magukról.

Az előszóban szöveghűen közölt felkérő levelekben a szerkesztő úgy fogalmazott, az volt a reménye, hogy a majdan születő könyv egyfajta kordokumentum lesz. A vállalkozás igazolta a várakozásait, mi több, az anyagok nemcsak kordokumentumokká, hanem éndokumentumokká is váltak. A kötet így nemcsak a kortárs magyar irodalmat értő olvasók figyelmére érdemes, hanem akár művészetpszichológiai tanulmányok lefolytatására is alkalmas: az önreflexióra képessé tenni hivatott írói psziché finom játékait is seregszemlére hívja.

A kötet szerkesztője ugyan minden kánontábort kerülni szeretett volna, de a kötet – talán nem függetlenül a szerkesztő személyétől, s lapja, a Napút tudatosan vállalt értékkonzervatizmusától – mégis elsősorban a konzervatív írótábor legjavát mutatja fel. Miközben ez csak a dolog természetéből adódó finom arányeltolódás, ami nem is baj talán – különösen azért nem, mert

az irodalom berkein belül még mindig a konzervatív írótábor tagjai érdemlik meg azt a pozitív diszkriminációt, amire a sztárcsináló tömegmédiában meg nem fordulhatván nekik különös jussuk lehet. Ha nem a reflektorfényben megvakítva, hát akkor legalább az ilyen nagyon is tisztességes szellemi játékhoz társul szegődve.

Az ilyen játék így egyebek mellett arra is nagyon jó lehet, hogy bebizonyítsa: a konzervatív írói sors és világlátás egyáltalán nem zárja ki a derűs önreflexió képességét, azt a virgonc szellemi boldogulást, amit egyesek – teljesen indokolatlanul – a posztmodern-liberális írók kizárólagos sajátjának szeretnének tekinteni.

A kötet nyújtotta seregszemle így is impozáns, s a hajó végtére is nem borul fel: mert ahogy Temesi Ferenc, Juhász Ferenc, Jókai Anna, Szőcs Géza, Prágai Tamás, Szakonyi Károly, György Attila, Csontos János vagy Végh Attila, ugyanúgy Vámos Miklós, Háy János, Szkárosi Endre, Garaczi László, Kántor Péter, Várady Szabolcs vagy Görgey Gábor szócikkeit is öröm együtt látni, s egymás mellett is elolvasni az Önlexikon olvasása közben.

Ez a felsorolás a maga impozánssága mellett persze kegyetlen is: akarva-akaratlanul is látni lehet belőle ugyanis az idő múlását, s az emberi test halandóságát, hiszen

az első felkérő levelek elküldése, a lexikon munkájának kezdete óta oly sok idő telt el, hogy egyes önszócikkek írói ma már nincsenek köztünk.

Ez azonban, ha lehet, akkor még inkább arra mutat rá, micsoda fantasztikus vállalkozásba vágott bele még éppen időben Szondi György. Hiszen így idő jutott neki arra, hogy egy soha többé együtt nem látható társaságot is egybehívjon.

S ez az idő bármikor képes megállni az olvasók számára: ha máshogyan nem, hát úgy, hogy kézbe veszik és elolvassák az Önlexikon írásait.

Borítókép: Szondi György költő a Versmaraton című rendezvényen a fővárosi Thália Színházban 2015. április 10-én

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd