Balázs János: nem szabad hátradőlni és lazítani

Balázs János idén megkapta a Magyarország Érdemes Művésze elismerést is, de amellett, hogy mi mindent kapott, arról talán még érdemesebb beszélni, mi mindent ad és adott eddigi pályafutása során. A zongoraművész a Kortárs Online-nak adott interjút, melyben olyan arcát is megmutatta, amelyet eddig féltve őrzött.

„A zene olyan örömöt okoz, amelyet az emberi természet nem nélkülözhet” – mondta Konfuciusz. Téged már gyerekkorodban is folyamatosan értek zenei hatások, de hogy is volt ez pontosan?

A zene valóban a mindennapjaim része volt, de érdekes módon először nem a klasszikus zenével, hanem a jazzel és a bárzenével ismerkedtem meg, ugyanis édesapám jazz-zongorista, nagypapám pedig csellista volt, aki gyakran játszott együtt Cziffra Györggyel is a bárokban. Tulajdonképpen minden rokonom játszott valamilyen hangszeren, és a nagy családi ünnepek rendszerint örömzenélésbe torkolltak.

Miért éppen a zongora?

Már négy-öt éves koromban kialakult egyfajta köldökzsinór-kötődés a zongorához. Állítólag nagyon furcsa kisgyerek voltam abból szempontból, hogy sem a videojátékok, sem pedig a játékautók nem érdekeltek – a zongora volt a mindenem, napi öt-hat órát töltöttem előtte, rövid darabokat komponáltam, s alig vártam, hogy megnőjek, és elérjem a pedálokat.

Emlékszel még az első koncertedre? Hogy mit éreztél, hol és mit játszottál?

Első osztályos tanuló voltam általános iskolában, amikor az osztályfőnököm azt kérte az osztályunktól, hogy a Mikulás-ünnepségre készüljünk valamilyen saját produkcióval. És mivel én már előtte otthon zongorázgattam, úgy gondoltam, hogy előadok Mozart Hull a pelyhes variációsorozataiból néhányat. Nagyon izgultam, de remekül éreztem magam a színpadon, és szerencsére sikerem lett.

A koncertek előtti izgalom mára megszűnt?

Dehogy szűnt! Mindig izgulok egy kicsit, de ez az önmagam felé irányuló megfelelési kényszerből fakad. Vajon eleget gyakoroltam? – ez szokott motoszkálni a fejemben, mielőtt kimegyek a színpadra. Amikor már a zongora előtt ülök, elengedek minden félelmet, mert tudom, hogy ha nem így teszek, akkor képtelen leszek olyan dimenziókat megnyitni, amelyekre a zene hivatott.

„A színpadra úgy kell kimenni, mint Szent Ferenc, aki elhitte, hogy tud a hullámokon járni”

– mondogatta Cziffra György.

Junior Prima Díj, Liszt Ferenc-díj, A pécsi Liszt Társaság örökös tagja – csak néhány azon elismerések közül, a melyeket az elmúlt években kaptál. Az ember azt hinné, hogy ezek az elismerések kellő önbizalmat adnak már a backstage-ben is.

Nagyszerű érzés díjakat kapni, de őszintén szólva a díjak abban a pár percben számítanak „kuriózumnak”, amikor átveszi őket az ember. Aztán hazamész, beteszed a vitrinbe, és másnap ugyanúgy megy tovább az élet, és teljesítesz száztíz százalékkal. A Magyarország Érdemes Művésze díjat mások életműdíjként kapják. Hogy én ilyen fiatalon megkaphattam, az óriási elismerés, de óriási teher is, hiszen jelzi a bizalmat, és arra sarkall, hogy még többet és többet adjak magamból.

Szerintem az, hogy ilyen fiatalon kapsz állami kitüntetéseket, azt is jelzi, hogy te valamiféle „szuperképességnek” köszönhetően korábban tudod teljesíteni a távot. Azt a távot, ami másnak kétszer annyi időbe telik.

Ezt akkor érzékeltem, mikor átvettem a Magyarország Érdemes Művésze díjat, és a többi kitüntetett jóval idősebb volt nálam.

Óriási a bizalom felém, én pedig igyekszem megszolgálni.

Minél többet kapok, annál többet szeretnék adni. Ez a kitüntetés számomra azt is jelenti, hogy nem szabad hátradőlni és lazítani.

Pedig megtehetnéd.

Nézd, ha csak félórákat gyakorolnék ezentúl, bizonyára akkor is jönnének a koncertjeimre, ráadásul már csak két állami kitüntetés van, amit adhatnak nekem, szóval hátradőlhetnék, persze, csakhogy engem nem ilyen fából faragtak. A tehetség egy dolog, a folyamatos gyakorlás elengedhetetlen. Eggyé kell válni a zenei szövettel, hogy analitikus, ugyanakkor érzelemdús koncepciót alakíts ki egy adott darabról.

A zongorázás mellett rengeteg dolgot csinálsz: tanítasz a Snétberger Központban, gyerekkoncerteket tartasz, a Virtuózok tehetségkutató zsűrijében is láthatunk… Egyszer azt mesélted, hogy csupán négy-öt órákat alszol. Honnan van ennyi energiád?

Ezt sokan kérdezik tőlem. Esténként szeretek gyakorolni, hiszen egy művésznek sötétedés után kezdődik a „show time”, ekkor tudok inspiratív állapotba kerülni, de nem ritka az sem, hogy hajnali egykor még e-mailekre válaszolgatok. Vannak napok, amikor olyan fáradt vagyok, hogy legszívesebben fel sem kelnék, de aztán valahogy mindig sikerül felpörögnöm. Energiával tölt fel a koncertek utáni azonnali pozitív visszajelzés, az pedig megfizethetetlen, amikor valaki ismeretlenül odajön hozzám a backstage-ben, és mond egy-két kedves mondatot.

Hálás vagyok, hogy olyasmivel foglalkozhatok, ami nemcsak nekem okoz örömöt, hanem másoknak is.

Talán az a titok, hogy csupa olyan dolgot csinálok, amit szeretek, és hogy csakis olyan projekteket vállalok a zongorázás mellett, amelyekkel tudok azonosulni, s amelyek mögött van valamilyen ügy. Nem véletlenül alapítottam meg a Cziffra György Fesztivált, a Virtuózok című tehetségkutató zsűrijében való szereplést is azért vállaltam el, mert őszintén hiszek a magyar tehetségek felfedezésében, a Snétberger Zenei Tehetség Központban pedig azért tanítok, mert hiszek abban, hogy egy ózdi cigánytelepről, egy áramellátás nélküli helyről igenis ki lehet törni.

Roppant gazdag repertoárral rendelkezel, de ha csak néhányat lehetne választanod azon zeneszerző géniuszok közül, akiknek a műveit legszívesebben mindenkinek felírnád receptre, kiket említenél?

Például Liszt 123. Petrarca szonettjét. Most éppen ez a favoritom. Vannak olyan darabok, amelyeket régóta játszom, de újra és újra műsorra tűzök. Minden egyes koncerten más arcát mutatja egy darab, mindig képes vagyok valami új dimenziót felfedezni a zeneművekben. Fontosnak tartom, hogy a művész aktuális lelkiállapota, érzelmei és személyiségváltozásai megmutatkozzanak a művészetében is.

Szeptemberben töltöd be a harmincadik életéved, s ez adja az apropót egy születésnapi turnéra – a világ számos neves hangversenytermében lépsz fel, az ünnepi sorozat kiemelt eseménye a szeptember 27-ei Balázs János 30 című koncert a MOMkultban, amely egyben az itthoni sorozat első állomása is.

Összesen tizennyolc koncertet adok, többek között Hanoiban, Buenos Airesben, Bogotában, Brüsszelben, Pécsett, Torontóban, Montrealban a senlisi „Cziffra-kápolnában”, Szentpétervárott és Münchenben, a budapesti Zeneakadémián, Tatán, Gödöllőn és 2019. február 25-én a Müpában.

Mivel készülsz a MOMkultban tartandó zongoraestre?

Az est különlegessége, hogy kizárólag olyan darabokat játszom, amik az aktuális kedvenceim. Felcsendülnek Rahmanyinov, Frédéric Chopin, Liszt Ferenc művei, valamint Cziffra György átiratai,

és lesz egy világpremier is: Dubrovay László huszonöt perces zongoraszonátáját játszom el, amelyet kifejezetten nekem komponált a szerző,

s amelyet direkt erre a különleges alkalomra tartogattam.

Szerinted mi alapján választ Magyarországon valaki kedvenc zongoristát?

Először is ott a minőségi faktor, aztán a zongoraművész személyisége is meghatározó tényező, illetve az is szimpátiát kelthet, ha hallunk egy művészt a médiában nyilatkozni, ha megismerjük a gondolatait. Számomra egyébként sokkal többet ér egy technikailag tökéletes előadásnál, ha egy előadóművésznek kisugárzása és önálló gondolatai vannak, illetve ha van mersze megvalósítani a saját unikális gondolatait.

A mai világban a fiatalokat specifikummal lehet elérni.

Meg kell hagyni a tradíciót, de szükség van valamiféle pluszra, valamiféle hívószóra.

Mint a ZEnergia vagy ZongOpera?

Igen. Ezek villódzó, izgalmas címek, de mögöttük mindig ott a tartalom és a minőség a koncertjeimen. Az utóbbi években a fiatalok leszakadtak a klasszikus zene hajójáról, de nem azért, mert le akartak szakadni, hanem mert a legtöbb esetben az igényeiket a lemezhallgatásra korlátozzák, megfosztva magukat az élő előadás hatásától.

Technikailag fejlődünk, de a lelki és anyagi dolgok között az összhang felbomlott, a világ érzelmi élete kezd sorvadni.

Talán a koncerttermi élőzene elvesztette vonzerejét. Maga a klasszikus zene némileg poros lett. Az emberek másban találnak lelki feltöltődésre. Most a fiatal művészeken a sor, hogy a hagyományokat megtartva újat alkossanak, s előcsalogassák az érzelmeket és a komolyzene iránti szeretetet a fiatal generáció tagjaiból.

Milyen a te civil arcod? Tudod, amikor nem öltönyben és reflektorfényben vagy.

Szerintem teljesen átlagos életet élek azzal a specifikummal, hogy az én hivatásom a zeneművészet. Ha kell, füvet nyírok vagy kiviszem a szemetet, ha pedig időm engedi, sütök-főzök.

Nocsak, miket szoktál sütni?

Karácsonykor mindig én készítem a zserbót. Ez már hagyomány. A konyhában való sürgés-forgás, na meg egy jó focimeccs a tévében teljesen kikapcsol, ami nem árt, hiszen folyton jár az agyam. Még éjjelente is koncertprogramokon töröm a fejem.

Melyik focicsapat az abszolút favoritod?

Szeretem a látványos, nem taktikai futballt, mint amilyen Brazíliáé, Uruguayé. Szociálisan érzékeny drukker vagyok, azaz mindig a gyengébb csapatnak szurkolok. Ronaldo megosztó személyiség, de a sportteljesítménye vitathatatlan. A pályán mindig a legjobb formáját hozza, és mindig képes valami pluszt hozzátenni a meccsekhez. Alázattal, szorgalommal dolgozik a kupái és a több millió dolláros fizetése ellenére is.

Apropó, te hogy vagy a népszerűséggel? Zavar, ha felismernek vagy ha odaszaladnak hozzád szelfit készíteni?

Dehogy zavar, sőt, inkább jólesik! A bóvli mindenüvé begyűrűzik, a legtöbben az egy-két évig csillogó sztárokra kapják fel a fejüket. Szerintem büszkének kell lenni arra, ha Magyarországon felismernek egy klasszikus zongoraművészt. Amikor például tömegközlekedési eszközzel utazom, gyakran megszólítanak, én pedig szívesen beszélgetek két megálló között. Nemrégiben történt egy érdekes dolog: vacsorázni voltunk a feleségemmel Szentendrén. Mire végeztünk, már beesteledett. Épp a parkoló felé igyekeztünk, ahol tizenévesek „bandáztak”. Látszott, hogy van közöttük olyan, aki már legurított egy-két sört. Az egyikük kicsit imbolyogva elindult felénk, mire én mondtam a feleségemnek, hogy inkább igyekezzünk az autóhoz, mert a srác biztos kéregetni vagy kötözködni fog. Én voltam a legjobban meglepve, amikor a fiú a kezét nyújtotta felém, és azt mondta:

„Te vagy a kedvenc zongoristám!”

Óriási élmény volt! És nem az a szép ebben, hogy engem felismert, hanem hogy egy mai fiatal általam ismeri meg a klasszikus zenét.

Egyszer mesélted, hogy 2020-ig tele a naptárad. A feleséged intézi az ügyeidet, leveszi a válladról a szervezési és az adminisztrációs terheket. Van úgy, hogy te bevállalnál egy koncertet, de ő inkább azt mondja: ezt már ne?

Nincs, mert ő is arra mond igent, amire én igent mondanék, és úgy szelektál a felkérések között, ahogyan én tenném. A magánéleten kívüli szakmai kapcsolatunk azért működik jól, mert a legtöbb dologban nagyon hasonlóan gondolkodunk, és ugyanaz az értékrendünk is.

Mivel lehet téged felidegesíteni?

Alapvetően nyugodt természet vagyok, de a butasággal, rosszindulatúsággal, illetve azzal, ha e kettő egyszerre van meg egy emberben. Kifejezetten bosszant, ha egy tehetséggel megáldott fiatal nem tesz meg mindent a siker érdekében, ellezserkedi a gyakorlást, és nem szeretem azt sem, ha valaki nem önazonos, ha másnak mutatja magát, mint amilyen, mert szerintem nem lehet őszinteség nélkül értékes emberi kapcsolatot kialakítani.

Az átlagemberek közt is megy a mindennapi gáncsoskodás, irigykedés, de talán a ti szakmátokban hatványozottabban van jelen a rosszindulat, hiszen jegyeladás, hírnév, népszerűség, médiaszereplés a tét. Lehetséges a te köreidben őszinte barátságokat kialakítani?

Nagyon nehéz dolog ez. Csak kevesen tudnak más szakmai sikerének őszintén örülni.

Ki az, akivel meg tudod osztani az örömed, a fájdalmad? Aki úgy fogad el, amilyen vagy, s ki az, akinek hátat mersz fordítani anélkül, hogy tartanod kellene attól, hogy elárul?

Például Lajkó Félix, Miklósa Erika és Vásáry Tamás.

Említettük, hogy nemsokára betöltöd a harmincat. Hogy éled ezt meg?

Úgy érzem, hogy lezárult egy korszak. Eddig mindig én voltam „az ifjú”, a fiatal tehetség… De most az Élet korszaka következik, ami tart körülbelül ötvenöt éves koromig. A legnagyobb eredményeket ekkor várják az embertől.

Mit kívánsz magadnak a következő tíz évre?

Cziffra századik születésnapjára 2021-ben világméretű rendezvénnyel készülünk. Ez egy teljes éven át tartó nagy vállalás lesz, amelyben számos művész és tudós vesz részt. Ezzel párhuzamosan zajlik a Cziffra Központ átadása. Zeneileg az orosz zeneszerzők munkásságában szeretnék elmerülni a következő években. Ez egy vonzó világ, egy külön „nyelv”, amelyet időbe telik elsajátítani.

Borítókép: Balázs János. Fotó: Kleb Attila