A világ vagy el van rontva, vagy tökéletes

Bár verses estnek hirdetik, az Én és a világ című előadásban Henn János színművész saját bevallása szerint igazából nem is verset mond: csak elkezd valamit mondani és végigmondja, miközben semmilyen szabályszerűséget nem akar betartani. Tudja, hogy szokás valahogy intonálni, valahogy hangsúlyozni… De ez őt mind nem érdekli. Van, aki ezt zokon veszi, és van, aki oda van érte -írja a Krónika.

Székely János születésének 90. évfordulójára készült az Én és a világ című est. Volt egy bemutató Budapesten, egy Gyulán, majd a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház repertoárjába került. Hogyan talált meg ez a műsor?

A Gyulai Várszínház igazgatója, Elek Tibor jött az ötlettel, hogy Székely János születésének 90. évfordulója van, és kéne egy ilyen műsor. És hogy miért pont én? Úgy gondolta a két színházigazgató, Elek Tibor és Gáspárik Attila, hogy én vagyok erre most – nem a legalkalmasabb, mert még sokan alkalmasak egy ilyen műsort megcsinálni – hanem életkorban, érésben és minden egyébben talán a legmegfelelőbb most erre, meg az anyag szellemiségéhez kapcsolódóan is én tartok ott, akinél ez a műsor most hitelesen megszólalhatna.

Merthogy milyen ennek az anyagnak a szellemisége?

Ha azt mondanám, hogy kereső, az nagyon általános. Nihilistának tűnik, borúlátónak, bár én egyáltalán nem érzem annak. Székely János gondolkodásának a lenyomata. Érdekes, hogy az egész életművéből mondok verseket, és végig nagyon útkereső, jellemző az önmarcangolás, a világra való nagyon sajátos reflexiója.

Az ahogy ő gondolkodik a világról, az szinte semmit nem változott az első verstől az utolsóig. Mindig egy dolgot keresett: a létezés értelmét, önmagát.

És minden lételméleti probléma végére a saját magunk megkeresését tette mint olyant. Nekem pedig ez az egész azért volt érdekes, mert én azt gondolom, hogy saját magunkat önmagunkban nem találhatjuk meg, hanem még hozzá kell adni valamit, és ez egy színész számára máris rendkívüli kihívás. Székely Jánosnál ez a fajta önkeresés annyira kitartóan, pregnánsan egyirányú, hogy izgalmasnak éreztem, hogy én magamat is tegyem ehhez hozzá. És így, ebben a szimbiózisban a kép tágabb, sokrétűbb lesz.

Tehát nem csak magadban keresed magadat.

Így van. Székely János világa nagyon zárt világ, verseiben az egzisztenciális kényszeren talán csak az a kegyetlen éleslátása tisztább. És ez elvezethet a nihilizmushoz, amikor az ember azt gondolja, hogy minden belőle indul ki és hozzá érkezik vissza. Ez óhatatlan a nihilhez vezet, mert mi, emberek, nem vagyunk elegek ahhoz, hogy a teljességet csupán önmagunkban megéljük. Én önmagamat néha máshol és másban is megtalálom.

Akkor ez egy nagyon pesszimista est?

A műsorban rejtőzködő hit miatt sem az. Említettem, hogy én hozzáadtam magam ehhez a csodálatos életműhöz, de mégis mit tudtam volna én Székely Jánoshoz még hozzáadni? Csak annyit, ami én vagyok, azt, hogy én azt gondolom, hogy nem belőlünk indul ki, és nem hozzánk tér vissza a mindenség, ami minket körülvesz. A kínnak, ami az életben ér, nem mindig mi vagyunk a főszereplői, csak úgy tűnik, hogy igen. Van egy fölöttünk lévő és tőlünk nem függő minőség, ami alakítja az életünket, és Ő az igazi főszereplő.

Milyennek ismerted eddig Székely Jánost, és milyennek találod most egy ilyen mély munka után?

Székely János nem mond ellent önmagának soha, én erre építettem, és ez egyre mélyebbre vitt a megismerésben. Elég rég ismerem, a verseit mindenképp. Életemben egyszer találkoztam is vele, még diák voltam, itt a színházban próbáltuk egyik darabját, s behívták, hogy beszéljen róla, s ő annyit mondott, hogy ő nem érti, hogy mit akarunk csinálni ezzel a darabbal. Annyira nem arra vágyott, hogy ez nyilvánossá váljon, és nagy visszhangja legyen, hogy rendesen arra kért bennünket – mármint nem engem, én akkor még diákként vettem részt a produkcióban – hogy ne, ezt nem kell megcsinálni.

Megragadó volt az öniróniája, ezt soha nem felejtem el, az, hogy pontosan tudta: attól, hogy ő nem ír, még nem omlik össze a világmindenség. Az igazán nagyok jutnak el erre a bölcsességre. A lényeg az, hogy árnyaltabban látom nyilván: sokkal mélyebben értem, az biztos, de ehhez kellett az a jópár év, ami eltelt azóta, hogy először találkoztam a műveivel. Sőt, azt is tudnám mondani, hogy a szinte verhetetlen nihilizmusában verhetővé vált:

mert attól, hogy valaki valamit tagad, az nem biztos, hogy ez az ő létezésének a kategorikus imperativusza, talán csak azt, hogy másvalamire nem kíváncsi az adott élethelyzetben. Ez egy fantasztikus dolog amúgy, hogy egy élethelyzetben ha valaki egyvalamiről beszél, akkor az nem azt jelenti, hogy nincs más, csupán annyit, hogy én akkor erre gondolok, és ez foglalkoztat. Székely János hajszálpontos diagnózisa a társadalomról egy nagyon érvényes és tiszta képlet, de látom benne a lehetőséget, hogy egy személyes, és mélyebb értelmezés mentén még meglepetéseket okozzon.

Játszottál is Székely János-darabban.

Igen, a Hugenottákban.

Darabjaiban más, mint verseiben?

Nem, Székely János az az író, költő, aki nagyon erősen beazonosítható, de éppen azért, mert eléggé ritka módon nagyon következetes mindenben. Van egy fő csapás, amin elindult, és kész. Ez a filozófusok sajátja, módszere, és ő filozófus volt, gyakran nem is tartotta magát költőnek, és ez az alkotói fegyelem lenyűgöző. Mert sokszor az észhez szól, az értelmünkhöz, és én egyre gyakrabban azt látom, hogy a tisztán megfogalmazott, szerteágazó sejtelmességüktől megfosztott mondatok egyre nagyobb katarzist okoznak. Tisztaságra, tiszta gondolatokra van szükségünk ugyanis. Ez az erkölcsi tartalom, hitvallás rendkívül vonzó.

Úgy tudom rólad, akkor fogsz neki valaminek, hogy ha valami mást tudsz nyújtani abban. Hogyan tudtad másként megfogni az egészet?

Úgy, hogy elég rejtőzködő életet élek. (nevet) Vicces ez a mondat, de így van. S úgy éreztem, hogy ezzel meg tudok mutatni magamból valami olyasmit, amit nem láttak még, sem a színházi közönség, sem a kollégáim. S talán bevált. Nem véletlenül említem a kollégáimat, hiszen úgy érzem, hogy egymásnak sokkal többet tudunk néha segíteni, mint a rendezők, vagy a kritikusok. Egy hajóban evezünk. Ha süllyed az a hajó, mindannyian elpusztulunk, és ez a fajta egymásrautaltság nagyon közel hozhat bennünket színészeket. És én tényleg elég rejtőzködő vagyok: ha nem muszáj, nem jelenek meg. Ilyen értelemben ismertek egyféleképpen, de ez a műsor még a megjelenésnél is több: kitárulkozás a szó legnemesebb értelmében. Remélem a néző is így látja.

Versekkel eddig nem nagyon léptél fel?

Soha nem léptem fel eddig versekkel. Úgy értem, egyedül nem, csak a színházban rendezett közös versmondások alkalmain.

Mert nem nagyon volt közöd eddig versekhez?

De volt, mindig olvastam verseket, de mondani már ritkábban. És éppen az utóbbi időben egyre gyakoribb színházi versműsorok által egyre többet mondtam. És lehet, hogy ez egy első lépés volt, hogy eljussak Székely Jánoshoz, vagyis az egyszemélyes versmondáshoz. Nagy élményem a Székely János-esttel kapcsolatosan, hogy sokan azt mondják, nem gondolták, hogy így is lehet verset mondani. De ez inkább a prekoncepcióinkról szól, hogy hogyan kell verset mondani. Talán úgy kell verset mondani, amilyen állapotban éppen vagyunk. Tehát igazából nem verset mondok: én elkezdek valamit mondani és végigmondom, miközben semmilyen szabályszerűséget nem akarok betartani. Össze vannak törve a versek... Értsd úgy, hogy szokás valahogy intonálni, valahogy hangsúlyozni… De ez engem mind nem érdekel, viszont az, hogy a versmondás pillanatában éppen mi van a lelkemben, az annál inkább érdekel.

A hangsúly nem mindig azon van, hogy helyesen fogalmazzunk, hanem azon, hogy ami bennünk van, az kiderüljön, azt megmutassuk, ez a színészi létezés legjava. Ez pedig néha elég keserves, ellentmondásos, így miért nem lehet egy műsor is ilyen? Van, aki ezt zokon veszi, és van, aki oda van érte.

Hogyan lehet manapság megfogni a közönséget egy versműsorral?

Őszinteséggel. A legnehezebb dolog. Úgy, hogy őszinte vagy: nem szavalsz, nem állsz ki egy költőnek a versével, hanem azzal állsz ki, ami már nagyon mélyen, immanens módon a tied, és őszintén elmondod. Pont ezért talált meg ez az egész, mert azt éreztem, hogy az anyag annyira az enyém, és annyira átélem és megélem. És az előadás végén a taps is nagyon intenzív, olyan értelemben, hogy érzem, hogy valami megtörtént. Nem úgy, hogy jaj de sikeres, hanem, hogy valami megtörtént. Minden egyes előadás után ezt éreztem. Nem a siker érdekel, hanem a találkozás. A siker elmúlik, viszont az igazi találkozások örök időkre elkísérnek. Amúgy nem kell teltháznak lenni egy előadáson, én abból semmi problémát nem csinálok, a versműsorra ugyanis az emberek nehezen jönnek be. És ez nem is baj: aki bejön, az viszont azért jön be, mert verset akar hallgatni, és az már egy nagyon jó találkozás. Amikor két ember azért találkozik, mert vannak közös dolgaik, ott már megszületik valami.

Vannak még verses ambícióid?

Hát evés közben jön meg az étvágy… Igen.

Rátaláltál a verses önmagadra?

A versmondásnak az izgalmára találtam rá egyrészt, másrészt ez egy nagyon sajátos műfaj: egyedül vagy a színpadon másfél órán keresztül. Ez egy komoly nyomás, amikor egyedül mész ki, nincs pardon. Ez olyan, mint a paródia műfaja, az sem lehet közepes: vagy el van rontva, vagy tökéletes. Kicsit a vers is ilyen, minden tévedés halálos lehet: na ettől a gondolattól is kiráz a hideg.