Negyedszázada már az utolsó kampányra készültek a selypi cukorgyárban

Amikor a hivatalos bejelentés 1998 januárjában elhangzott, már évek óta bizonytalanságban végezték a rutinmunkát a selypi cukorgyárban. Az 1980-as évek végén, az úgynevezett „spontán privatizáció” időszakában francia tulajdonba került egységek (a hatvani és selypi mellett a szolnoki és a szerencsi gyárak) munkavállalói eleinte örültek, hogy megélhetésük a rendszerváltozás után is biztosított marad, de a 90-es évek első felétől már egyre többen hangot adtak félelmeiknek. Olyannyira, hogy Domonkosi Imre, a Mátra Cukor Rt. akkori igazgatója e sorok szerzőjének kérdésére 1994-ben szükségesnek látta cáfolni a híreszteléseket. Szavai pillanatok alatt körbeértek az ágazaton. 

– Senkinek nem érdeke, hogy egy kétmilliárdos eszközértéket képviselő gyárat bezárjon – jelentette ki. – Épeszű ember nem tenne ilyet! Nem biztos, hogy mindenki hitt neki, már csak azért sem, mert az előző évben kimaradt a kampány Selypen. Erre korábban soha nem volt példa: sem a világháborúk, sem a forradalmak nem gátolták a répafeldolgozás folyamatosságát, 1993-ban viszont nem dübörögtek fel a gépek, nem csattantak a vagonajtók. A selypiek helyzetét nehezítette az is, hogy kiderült: a tulajdonos egy hatalmas tárolósiló telepítését tervezi valamelyik telephelyén. Óriási lobbizás kezdődött, hogy az építmény Selypre kerüljön, mivel szinte mindenki ebben látta a megmaradás zálogát. Az egyre fogyatkozó „őskövületek” még ma is határozottan állítják, hogy a beruházás Selypet illette volna, miután minden körülmény – a talaj teherbíró képessége, a közlekedési és a terjeszkedési lehetőség – ez utóbbi mellett szólt, ám a vezetőség másként határozott, a siló Hatvanba került. Akkor úgy tűnt, ennek következtében a selypi gyár sorsa megpecsételődött, a másik üzem viszont örök életű lesz. Nem is sejtették, hogy korántsem így alakul... 

A gyárbezárásról szóló döntés bejelentése mai szemmel nézve szürreális közjátékkal zárult. Guy Dupire, a Mátra Cukor Rt. elnöke munkásgyűlést hívott össze, s elmondta, hogy a tulajdonos Béghin-Say illetékesei hamarosan tanulmánytervet készítenek a gazdaságosabb működés érdekében. A dolgozók természetesen azonnal megértették, miszerint immár hivatalosan is eldöntött tény a patinás üzem bezárása. Mégis, amikor a „nagyfőnök” a közös múlt felidézésekor elérzékenyülve – a jelenlévők szerint még néhány könnycsepp is megjelent a szemében – befejezte mondandóját, többen tapsolni kezdtek.

A hideg fejjel gondolkodók pedig megdöbbentek. 
– Elment az eszetek? – förmedtek a tenyerüket összeverőkre. – A halálos ítéleteteknek örültök ennyire? 
A selypi medence lakói még ekkor sem akarták elhinni, hogy a térség egyik legrégebbi gyára ilyen szomorú véget ér. A répafeldolgozás nemcsak kenyérkereseti lehetőséget jelentett, hanem életformát is. A gyár körül kolónia alakult ki, a munka speciális életformát igényelt, s rengeteg szociális előnnyel járt. A döntéssel a sporttól a központi fűtésen át az étkeztetésig minden megszűnt, a direkt cukorgyári munkához képzett szakemberek mehettek a négy égtáj felé, de a mezőgazdasági tevékenységüket a beszállításhoz ütemező gazdák is más megélhetési formát kereshettek. És akkor a presztízsről, valamint az emocionális tényezőkről még nem is beszéltünk. A helyiek az utolsó pillanatig hitték, hogy ők állítják elő a világ egyik legjobb minőségű édesítőszerét, amelyből – miként a legenda tartotta – a pápa asztalára is kerül. Sokáig tartotta magát az a – hivatalosan egyébként mindmáig nem igazolt – vélekedés is, amely szerint a privatizáció során több olyan érdeklődő – köztük belga és osztrák konszernektől – járt a településen, akiknek csak a selypi gyár kellett volna, a hatvani „kolonc” nélkül. 

Persze, az is lehet, hogy ezt csak a több évtizedes rivalizálás mondatta a „jól értesültekkel”. Azt viszont már akkor is lehetett sejteni, hogy a francia – és ezzel egyidejűleg az összes magyarországi gyárat összevásároló többi nyugat-európai – befektető azért vásárolta meg szinte az összes üzemet, hogy a honi ágazat módszeres leépítésével piachoz juttassa az otthon gyártott portékát. Ezt abban az időben „magasabb helyről” nagyon sokan cáfolták, de elég, ha a térképre pillantunk: a tizenkét hazai cukorgyárból ma már csak egyetlenegy, a kaposvári működik. 

A történetnek számos egyéb furcsasága is volt, ma ezek felemlegetése akár megmosolyogtató is lehetne, ha nem zárult volna sorstragédiákkal a bezárás. Volt például egy akkoriban meghatározó politikus, aki még abban is szalmaszálat látott, hogy a 37 százalékos tulajdoni résszel rendelkező Postabank (amelynek a működésére bizonyára még sokan emlékeznek…) blokkoló kisebbségként megakadályozhatná a selypi gyár bezárását. Nem akadályozta meg, miként a hatvaniét sem, amelyre öt év múlva került lakat. A silót pedig 2011-ben lebontották és Litvániába szállították.