Gyöngyvirág

Bizonyosan másként ünnepeltük az anyák napját hatvan évvel ezelőtt, mint ahogyan ma. A forma azonban ne tévesszen meg senkit, mert ha valamiben, az édesanyánk köszöntésében biztosan a tartalom számít egyedül, s másodlagos annak a kerete! Meghatározó az, hogy szívből jön-e a köszöntés, szeretetből fakadnak-e a kimondott szavak. Annak, hogy most egy kicsit belekeveredek a múltbeli formák említésébe, bizonyára a saját életkorom az oka. Hatvan fölött szívesen nosztalgiázik az ember. Különösen igaz ez azokra a korombeliekre, akiknek – bár még élhetne – odaát van már az édesanyja. Házunktól alig ötven méterre van egy virágbolt, nincs húsz perce, hogy eljöttem előtte. 

Az üzlet vezetője – aki maga is anya – szebbnél szebb bokrétákat igazgatott éppen a betonplaccon. Mondják, van egy alkalmazottja, egy fiatal hölgy, aki köti, fonja, készíti ezeket a virágkölteményeket. Ezeknek a csuda szép készítményeknek a látványa bennem mégis azokat a május eleji napoknak azon részét juttatta eszembe, amikor nekivágtunk néhányan a felsőtárkányi Várhegy oldalának, s versenyben gyűjtöttük a gyöngyvirágot. Kertben nevelni erdei virágot akkoriban ugyanis nem volt szokás, erdőhöz közeli falvakban pedig tán még nevetség tárgyát is képezte volna. Azt hiszem, hogy mi – gyöngyvirággyűjtő fiúk – anno még versenyeztünk is abban, kinek lett nagyobb a csokra. Utólag viszont tudjuk már: nem volt jelentősége a méretnek. Az számított csupán, hogy akkor még odaállhattunk édesanyánk elé és átnyújthattuk a frissen szedett erdei virágot. Biztosan vagyunk néhányan, akik szeretnénk visszakapni ezt a pillanatot.