Végtelen

Azt mondják, sok fiúgyermek álmodik arról, hogy űrhajós lesz, ha felnő. Többek között ez jutott eszembe a minap, az eddig egyetlen magyar űrhajós, Farkas Bertalan előadását hallgatva. Biztosan állíthatom, ez sosem fordult meg a fejemben, de az tény, a messzeség titkai mindig izgattak. Gyermekkoromban többször is sikertelenül próbáltam meg gondolataim kinyújtott karjaival átfogni a szemhatárig futó távolságot. Kínzó szomjúsággal vágytam a magyarázatra: hogyan lehet, hogy az ég és a föld soha nem ér össze? Az ennek kiderítésére tett fantáziarepülések végén az eredménytelenség tehetetlen sóvárgásával álltam az újabb és újabb végtelen távolságok vonzásában. 
Élesen emlékszem ifjú felnőttkoromból egy késő délutáni autóútra. Az úttest még a délutáni esőtől fénylett, de a kitisztuló nap már vöröslött a horizonton. Szerettem volna belevetni magam bíbor tengerébe, s látni, amint messze körülöttem forog a Föld. 
Több mint fél évszázad telt el az életemből, mire rájöttem a végtelen megérintésének a titkára. Saját gyermeknek nem örülhettem életemben, de a házasságom révén megadatott nekem két unoka, akik valódi nagypapaként tekintenek rám. A társaságukban vált világossá, hogy rájuk nézve látom, arcukat megsimítva érzem a végtelent. Mert a tekintet és az érintés a világ teremtésétől egészen annak végéig húzódik generációk hosszú során át. Ma már tudom, nem kell álmodni arról, hogy űrhajósok legyünk, anélkül is a végtelen utazói vagyunk. 
 

A generációk során át a végtelen részei vagyunk

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)