Utánozás

A mai idősödő korosztály gyermekkora – digitális okosvilág híján – más volt mint a mai lurkóké. Nekünk tizenévesen nem QR-kóddal lehetett buszra szállni, s nem internetes felületeken „anyáztunk”, hanem szemtől szembe. Így a múltidézés hatására több mondóka is eszembe jutott. Olyanok, mint „Harangoznak délre, megy a pap az égbe.” Netán: „Petőfi Sándor, gatyában táncol.” Esetleg: „Utánozó majom...” Mindenki fantáziájára bízom a befejezést. 

Ennél az utánozó majomnál azért megállok egy gondolatsor erejéig. Nemtetszésből, gúnyból hangzott el a másik gyerek felé, aki nem tudott semmi újat kitalálni, ugyanazt csinálja, amit én kifundáltam. A mondóka hangsúlyában az is benne foglaltatott, hogy szégyelld magad! Ma már persze pontosan tudom, hogy az utánozásban nincsen semmi szégyellnivaló, sőt, inkább dicséretes dolog is a „majmolás”. Az élővilág, benne kifejezetten a magasabb rendű lények fennmaradása ebben a bizonyos utánzásban rejlik. Valaki véletlenül összekoccintott két kemény követ, szikra pattant, s meggyújtotta a száraz avart. Máskor más szaladt bele ebbe a véletlenbe, s megint az történt. Aztán megtanultuk, s a költő meg is énekelte: „Az első emberi bátorság/ Áldassék: a Tűz csiholója,”. Fenti értelemben igencsak megnő a hagyományok megőrzésének, ápolásának a szerepe, hiszen az maga a megmaradásunk záloga. Még akkor is, ha tudjuk: a fejlődést a megszokottól való – először csak a véletlennek köszönhető – eltérés hozza magával. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)