Bemutatták a János vitézt a Gárdonyi Géza Színházban

Az előadás a hazafiságra, a magyar nemzeti önérzet megtartására buzdít. Hiszen mesejáték ez, legendás történet. Nem kell mindent komolyan venni, de alkalmas az érzelmek megerősítésére, és a korszerű színpadi rekvizitumok révén – rolleres huszárok, eltévedt bárányok az animációban, a magyar, majd a francia trikolór színeibe öltöztetett szereplők – igyekszik megszólítani a mai fiatalokat.

Maga a mű 1904-ben született Petőfi Sándor hatvan évvel korábban írt elbeszélő költeménye nyomán. A kiegyezés és a millennium utáni Magyarország ez, a boldog békeidők honja, amely a fokozódó polgáriasodás idején tartalmas és ragyogó szórakozást ígér a színházlátogatóknak. Bakonyi Károly ötletéhez – hogy ezt a művet vigyék színre zenés daljáték formájában – Heltai Jenő fabrikált a tőle megszokott könnyedséggel verseket, s a színházi világ akkor elismert zeneszerzője, Kacsóh Pongrác írta a zenét. A bemutatón, melyet a Király Színházban tartottak, a címszereplőt Fedák Sári alakította, s mindjárt páratlan sikert aratott: ezután százhatvanötször játszották a darabot.

Egerben már másodszorra került színpadra a János vitéz. A kétezres évek elején Beke Sándor rendezésében a nyári játékok különlegessége volt, most viszont a fiatalokat szólítja meg, figurái mozgásukban és kinézetükben is a stilizált animációs filmek világát idézik. Nem véletlen, hogy a rendező a Jankovics Marcell készítette rajzfilmből is beemelt részleteket, igen szellemesen.

Török Tamás a daljáték címszerepének elénekléséhez tökéletes külső és hangi adottságokkal rendelkezik. Misurák Tünde lényéből fakadó kedvessége és groteszk bája folytán hiteles Iluskát állít elénk, Nagy Szilvia, mint francia királylány, nemcsak csengő hangjával kápráztat el bennünket, de játéka tele van humorral, iróniával. Sok elemből összeállított figurája az előadás egyik kiemelkedő remeklése.

Saárossy Kinga az előadásban mesterien mutatja meg, hogyan lehet felszabadultan mókázni a színpadon: mer gonosz és csúf boszorkány lenni, ám szerethető ez a figura, amely elvetemültségében is esendő: beleszorul a hordóba, vagy hagyja, hogy eltángálják. Reiter Zoltán mint francia király nem próbál hasonlítani egyetlen elődjéhez sem, hanem reiterzolisan formálja meg az esetlen, kissé ostoba, de jószívű uralkodót. Szép orgánummal és nem karikírozva adja elő az ismert dalokat.

Mindehhez hozzájárulnak a fantasztikus jelmezek: a díszlet- és jelmeztervező Laczó Henriett. A díszlet jól használható, a színpad közepén a háttérben nagy „napkorongban” is zajlanak az események. Itt „előbb izzik a nap”, majd vetített filmen az elkóborolt nyáj jelenik meg, aztán a törökök elleni huszárvágta jeleneteit láthatjuk, később a boszorkák okozta sötétséget, Tündérország tavának tiszta kékjét.

A daljátékban új figura Bagó, János vitéz otthoni pajtása, a falu furulyása. Kezdetben mint Juliskába ugyancsak szerelmes korhely fiatalember, majd a tündérországban a főhős földije jelenik meg, aki végül is hazahívja a „tündéri jólétből” János vitézt.

(Mondhatnánk, a külföldön megélhetést találó magyar fiatalokat megszólító „Hazavárunk program” színpadi megfelelése ez.) Baranyi Péter megfelel, és jól is énekel. Epizódszereplők még: a strázsamester (Vókó János), a csősz (Balogh András), Bartolo, udvari tudós (Fehér István), gazda (Lisztóczki Péter). Az ő színészi magabiztosságuk támogatja a fiatal kollégákat, és biztosítékai az előadás magas művészi színvonalának. Ezt a stabilitást fokozza a Topolánszky Tamás vezette tánctagozat együttes játéka (társkoreográfus: Emődi Attila) és az alkalmi kórus zenei igényessége is. Nagy Zoltán zenei vezetőként most is gigászi munkát végzett: a főként az egri szimfonikusok törzsgárdájából szerveződött zenekar remek összjátéka, az ismert dallamok hiteles megszólaltatása az ő érdeme. Marik Erzsébet szigorú korrepetitori munkájának is hála, minden hang a helyén van.

Az előadásnak egy bizonytalan pontja a gyerekszereplők alkalmazása. Érthető a rendező törekvése, hogy a fiatalokat megszólaltassa. Sajnos a Petőfi-sorok erőteljességét, verszenéjét nem adták vissza a gyermekhangok. Pedig itt a nagy lehetőség! Egyszerre gyermek- és felnőttelőadást ajándékozni az egri színházközönségnek.

Eltűnődtem: vajon ugyanolyan élvezettel hallgatják-e a négy-, hat-, tízévesek a nagy népnemzeti poéta ­verssorait, tudják-e idézni legalább az első ének négy-öt versszakát, mint jómagam és korosztályos társaim tették? Jámbor Ildikó