A szilvásváradi keramikusművész szerint van, amihez kell a négy kéz

– Pelcz Zoltánt elragadta a betegség 2019-ben. Rá egy évre emlékkiállítást terveztek Egerben, a Bartakovics közösségi házban. A kiállítást hamar be kellett zárni. Hogyan emlékszel vissza az eseményre?

– A tavaly szeptember már a második időpontja volt az emlékkiállításnak, de így sem sikerült elkerülni a járványt. Ennek ellenére várakozáson felüli létszámban összejöttünk, Zoli volt évfolyamtársai, barátai, ismerősök. Sokan szerették, ő nagyon jó ember volt. A kiállított anyagot a gyerekekkel úgy válogattuk össze, hogy egy kivételével a saját alkotásai. Vázák, idolok a 80-as évekből, diplomamunkái, olyan, amivel a Faenzában a biennálén szerepelt, s a nagymamája emlékére készített Corpus, akvarellek, rajzok. Az utolsó, amin dolgozott, egy ugró lovat ábrázoló szobor, szerette volna bronzba öntetni. Ezt Balázs fiunk megcsináltatta, de a férjem már nem láthatta.

– Hogyan alakult ki az együtt gondolkodás?

– Már a kezdetektől, 1990 óta alkotótársként dolgoztunk, ettől kezdve a plasztikák „négykezesek”. A rajzai nem, és az a bronzló, amit a kiállításon láthattál, csak az ő munkája. A tárlaton szereplő egy kerámia, ami közös alkotás, a 2019-es keszthelyi Pelso Kerámia és Textil Biennálén a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének a díját nyerte el. Három, félig vízbe süllyedő ladikot ábrázol. Az ihletője egy mártélyi emlékkép, gyakran jártunk oda. Zoli két éve, március 21-én ment el, és az idén május 8-án lenne 64 éves. Harminchét éve csak rövid ideig nem dolgoztunk együtt. A nap 24 órájában együtt voltunk. Felépítettük a házunkat, felneveltük a négy fiunkat. Társam volt mindenben. A kertünk olyan volt, mint egy liget. Zoli nagyon szeretett itt élni. Amióta elment, sorra betegedtek meg a fáink, ki kellett vágatnom a hatalmas fenyőket, az öreg diót, nyírfákat. Ha nem lennének a fiúk, és nem járnának hozzám haza hétvégenként, lehet, hogy nem tudtam volna maradni. Most dolgozom, megpróbálom felújítani a kertet. Nem hagytam abba a kerámiát sem persze. Van, amit nem tudok egyedül, amihez kell az a négy kéz.

– Hogyan folytatod nélküle?

– Már a betegsége alatt voltak vállalt feladataink, amiket nem tudtunk közösen megoldani. Az nehezebb volt, mint később egyedül. Olyan régóta dolgoztunk együtt, mindent megbeszéltünk, nem érzem, hogy változás lenne az utóbbi időszakban született munkáknál. A járvány miatt kevesebb felkérés van. A galériák közül, amelyek forgalmazták a munkáinkat, már csak egy működik. Különböző díjak készítése miatt keresnek még meg, köztéri munkákra kevesebb pályázati kiírás van, és csak kisebb dolgokat mernék elvállalni. Szakrális jellegű munkám volt az ináncsi katolikus templom részére készített feszület. Ezt még együtt terveztük.

– Egerben több köztéri alkotásotok van. Van kilátás újakra?

– Most egy tematikus kiállításra készítettem plasztikát, de őszre halasztják a beadási határidőt, így időt nyertem. Zolival mi eléggé zárkózottak voltunk kifelé, nem jártunk alkotóházakba, régóta nem vettünk részt workshopokon, nem tudnék ezen változtatni. A kapunk, házunk nyitva állt, hozzánk sokan jöttek, szerveztünk nemzetközi gyermek-­képzőművészeti pályázatot, a nyerteseknek tábort, volt a kertünkben házimuzsika is, kiváló zenészekkel.

– Barátot és házastársat is elveszítettél…

– Ami pótolhatatlan, a barangolásaink kettesben a Bükkben, a gombászások. Zoli dombóvári születésű, de nagyon beleszeretett ebbe a vidékbe. Nem tudok még sírás nélkül beszélni erről.

– Több fiad is képzőművész lett.

– Ketten végeztek szobrászként a Képzőművészeti Egyetemen, Balázs Kő Pál tanítványa volt, most érmekkel foglalkozik és a filmgyárban díszletszobrász, Benjaminnak Farkas Ádám volt a mestere, ő is a filmeseknél dolgozik, ahogy a legidősebb fiunk, Dániel is. Zoltán pedig gyógyszerész. Két gyönyörű kislányunokánk van, bánatom, hogy az érkezésüket Zoli nem érte meg, pedig nagyon várta őket.

– Szilvásváradon élsz, megéled a szeszélyes áprilist.

– Hogy mennyire inspirál a lakókörnyezet? Nem tudom megfogalmazni. A harmónia, a vidék nyugalma meghatározó volt mindig. Zoli szerette a lovakat, gyakran jártunk nézni, ahogy kihajtják őket a legelőre. A szomszéd utca végén van az anyakancaménes istállója. A pisztrángok sok munkánk témái. Zoli humora, a humor végigkísérte az együtt töltött 37 évet, rengeteget nevettünk, annyi gondon átsegített!

– Van-e perspektívája a kerámiának és az üvegművességnek?

– A járvány nélkül sem volt ideális állapot, s az eltelt néhány évtizedben nem sikerült még egészséges átalakulás az állami támogatottságból a magán­mecenatúrába. A vidéki városokból szinte teljesen eltűntek a galériák, amik közvetítettek is az alkotók és érdeklődők között. A pandémia előtt megnövekedett az igény a vendéglátásból az igényes és egyedi kerámia és üveg használati tárgyakra, ami biztató volt. Ez most teljesen leállt. Jó hír viszont, hogy az emlékkiállítás anyagát meghívták Gyulára, a vízügynek van egy nagyon szép múzeumépülete, ott már többször szerepeltünk. A meghívás a két szobrász fiunknak és nekem is szól, most erre készülünk.