A Nagymama másodszor is az egri Gárdonyi Géza Színház színpadán

Mikor minden ennek ellenében hat, mennyire tekinthető aktuálisnak, vagy korszerűnek felidézni egy olyan világot, melyben a házasság érték, s melyben egy fiatal lány számára az érvényesülésnek és az egyéni karrier beteljesülésének útja, az, hogy jól menjen férjhez? Lehetőleg ahhoz a fiatalemberhez, aki eszének, szívének is megfelel, s akit nemcsak ő maga, hanem a környezete is elfogad. Csiky Gergely színművének ez az alapgondolata.

Az üzenet látszólag nem korszerű, de ha a legmélyebb emberi értékeket nézzük, nagyon is az. Most, amikor minden felborult, minden viszonylagossá vált körülöttünk, csak az érzelmek, mély érzések képesek megtartani bennünket az életben. Én még hírből hallottam azokról az időkről, amikor a család idős hölgyei intézték a fiatalok útját, néha intrikákkal, néha józan tanácsokkal, összeszövetkezve egymással. Ha valaki nem talált párt, akkor segítettek rajta, egymás felé terelgették az egymáshoz illőket.

A Nagymama című klasszikus magyar vígjátékban is erről van szó. Fiatal tanár éveimben megütköztem, mikor épp ezt a darabot próbálta az egyik patinás egri középiskola tanárnője a diákjaival. A próbán részt vettem, s az akkor alakuló egri színház első direktora hasznos tanácsokkal látta el a tanárnőt, aki még emlékeiben megőrzött valamit ebből a polgári világból. Kiderült, hogy nem is olyan poros és operettszerű ez a színmű, mint addig gondoltam, s az addig formabontó rendezéseiről híres színházi szakember is komolyan vette a feladatot.

A történet dióhéjban: a nevelőintézetet patronáló Szerémi grófnő a neveltek között rátalál elveszettnek hitt unokájára. Ez célt és feladatot jelent számára, melyet boldogan teljesít.

Az egri színház interpretációjában vonzó a miliő, a lánynevelő intézet díszletei szépek és mívesen kidolgozottak, ezeket a Kossuth-díjas Székely László álmodta meg. Mutatósak a jelmezek, s jól kiosztották a szerepeket is. Az igazgató-rendező Blaskó Balázs úgy gondolta, hogy ebben a házasságot megkérdőjelező világban ilyen pozitív üzenettel kell bevonzani és megerősíteni a nézőket.

Mivel az előadásról már írtam egyszer – pontosan egy esztendeje –, most csak annyit: még jobb lett! Megnyugtató, hogy több korosztályban milyen erősségei, kvalitásos színészei vannak e társulatnak. A két reménybeli vőlegény, Csathó Norbert és Török-Ujhelyi Tamás bírják szusszal. Márta, a szép és jó unoka szerepében Nagy Szilvia ideálisan tiszta lelkű! Örkényi Piroska (Nagy Barbara) pedig kellően tűzről pattant, és ahogy kell, „karót nyelt” Babócsai Réka, mint intézeti igazgatónő.

A nevelőintézeti élemedett mátkapár szerepében pedig Dimanupulu Afrodité (Langó Szerafin) és Balogh András (Tódorka Szilárd) fergetegesen mókázik, jó ritmussal, kellő magabiztossággal számos vastapsot kicsikarva a publikumtól.

Saárossy Kingának jól áll Szerémi grófné, a méltóságos nagymama szerepe, remekül mutat a vonzó toalettekben, s lélektanilag is gondosan kidolgozott a jelenetük az unokával, Mártával. Az elfeledett unokával felidézett emlék remek ritmusban tárja elénk az egymásra rátalálás örömét. Dér Gabi, mint Szerémi grófné belső komornája, barátnője igazi komika most is.

Mindenki jól játszik, mintha az egy esztendő a közönség nélkül még inkább fokozta volna a színészek ábrázoló erejét. Dicséretünk Várhelyi Dénesnek jár, aki Örkényi báró szerepében kellő visszafogottsággal és büszkeséggel játssza az egykor elhagyott, sértett kedvest, és szigorú gyámapát. Ők ketten jó párost alkotnak Vókó Jánossal, aki Koszta, a nyugalmazott tábori lelkész szerepének megformálójaként a pap-szerző tanár, Csiky Gergely megtestesülése is, azaz a szerző afféle kézjegye az irodalmi palettán. Változott a lányintézeti csapat is tavalyhoz képest, egységesen cserfesek, szépek. Új szereplő a darabban és a társulatban a pincér, Szőke Olivér, aki ábrázatán egy elszenvedett nyakleves pírjával bezsebeli a tapsot a közönségtől.

A darab – mint az ilyen vígjátékoktól az elvárható – happy enddel zárul: mindenki megtalálja az igazit! Még sem találtak ki jobb dolgot a házasságnál!