Miért szeretem az operettet?

Hiszek abban, hogy kellő alázattal az ember ízlésétől távol álló műfajok is megkedvelhetők. Így jártam én az operettel. 

Szinte napra pontosan negyven éve történt. Katona voltam, rövid eltávon, amikor egy kedves lánnyal Hatvanban bóklásztunk. Lekéstük a vonatot, márpedig egy kopasz baka számára – aki ráadásul tiltott civil öltözetet viselt – a vasútállomás környékén sok jót nem ígért a nagygombosi VÁP. Még jó, hogy felfedeztünk egy plakátot, ami a Daliba invitált valami nótaestre. 

Miért ne? – gondoltuk –, nem kell sokat menni, fűtenek is, elleszünk a következő tarjáni szerelvényig. 

A zsoldomból maradt még némi apró, befizettem kettőnk beugrójáért egy húszast – mintha a fél szemem szúrták volna ki, ennyiért négy sört is adtak akkoriban, de tudomásul kell venni, hogy a szerelemhez – legalábbis, amíg bimbózik – hozzátartozik a nagyvonalúság. 

A hangulattalan hodályban volt hely bőven, beültünk az első sorok egyikébe. Telt-múlt az idő, talán épp valami szépről álmodtam, amikor a barátnőm felrázott, mivel közeledett a finálé. 

Barna csaj pördült a színpadra piros lajbiban, piros csizmácskában, fehér szoknyában, utóbbi szegélyén nemzeti színű csíkokkal. Forgott, ugrosott, emelgette a lábát, de úgy, hogy kiguvadt szemekkel csodáltam produkcióját. Nem emlékszem, mit kornyikált, ám a derékig felugró kurta szoknya alól a bugyiján keresztül is szinte a képembe tolakodott homlokos genitáliája, amihez mérhetőt manapság jó, ha vintage felnőttfilmekben lát az ember, amikor véletlenül rákeres az interneten. 

A neszezések alapján észrevehette ezt a nézőtéren rajtam kívül helyet foglaló három-négy másik férfi is. Többségük a helyi nyugdíjas klub tagja lehetett, így legalább az a veszély nem fenyegetett, hogy nyilvános önkifejezésre ragadtatják magukat. Mit tagadjam, bennem is megfogalmazódtak bizonyos gondolatok, de szerintem egy sorkatona esetében ez többé-kevésbé indokolható. 

Mindezek alapján talán érthető, miért hiszek az egyetemes művészet mindenekfelettiségében.