Egerben "randevúzik" Csernák János, aki Harrison Ford magyar hangja

- Ez az előadás ősbemutatója lesz a Gárdonyi Géza Színháznak. Hogyan hatott önre a megkapott szövegkönyv? 

- Számomra ez egy nagyon kedves darab, hiszen a szakmáról szól. A szövegpéldány mellé megkaptam a színészből lett író, Tóth-Máthé Miklós Tapshoz kérem a szereplőket című könyvét is, amely azt hiszem, minden színésznek megmelengeti a szívét, hiszen történetei a vidéki színházak világát, a mindannyiunk által megélt helyzeteket adják vissza. Az Aranyrandevúban egy Mezőcsalános nevű képzeletbeli település színházába szerződik a főszereplő, aki, ugye, maga az író. Humor, kedvesség járja át ezt a vidéki színházi légkört. Szakmailag és érzelmileg is segített nekem az említett könyv, hiszen determinált arra, milyen karaktert hozzak majd ki magamból, ami természetesen fuzionál a rendező, Blaskó Balázs szándékaival. Ez egy rettenetesen nagy szerep, hatalmas a szöveganyag, de úgy érkeztem már Egerbe, hogy a szöveget megtanultam. Mivel folyamatosan színpadon vagyok, végig koncentrálnom kell, nem szabad kizökkennem, bizonytalannak lennem, mert a bizonytalanság átragadna a kollégákra is. 

- Milyen karakter Perc Adorján, és milyen lelki hullámokat él meg?

- Ő egy országos hírű, elismert színész, sőt, külföldön is játsszák filmjeit. A színházakban a világirodalom számos hősét eljátszotta már, szakmailag elismerték, sikereket ért el, a jelenben mégis a kiégés fenyegeti. Abba akarja hagyni a színészi munkát, de valójában a magánéleti sikertelenség miatt. Számtalan nővel hozta össze a sors, de csak egyetlen nő szerelme után sóvárog, aki évtizedekkel korábban eltűnt az életéből. És hiába a szakmai siker, a sok pozitív élmény, vagy a közönség szeretete, hiányzik neki a valós, igazi érzelmi támogatás, amit egy ember adhat meg neki. Hogy ezt megtalálja-e újra, az kiderül majd az előadásból. Az igazság az, hogy meg is értem őt, mert azt hiszem, ha mögöttem nem állna már harminc éve a társam, ha nem lenne teljes a magánéletem, a színészi pálya engem sem tudna kielégíteni.

- Említette az alapos felkészülést. Mindig ilyen alázatos volt a szakmájában?

- Nem, fiatalon nem… Akkor az ember még azt hiszi, megváltja a világot, és ez így is van jól, a sikerek pedig még inkább erősítik benne az önbizalmat. Szinte kivételesnek gondolja magát, talán többet is gondol magáról. Ráadásul erre a felvételi is rásegített, hiszen a 900 felvételiző közül csak harminc jelentkezőt vettek fel a két induló osztályba, és nagy önbizalmat adott, amikor meghallottam a nevem. A pályám elején, két debreceni év után a Madách Színházba szerződtem, és mindkét társulatban számos jó szerepet kaptam, kiváló kollégákkal játszhattam, filmeket forgattam, verseket mondtam. Talán ezek a kezdeti sikerek elvihettek volna érzelmileg, növelhették volna az egómat rossz irányba, de idővel megtanultam, hogy az alázat mennyire fontos ebben a szakmában.

- Visszagondolva azt kapta a pályától, amire húszévesen vágyott?

- Nem teljesen… Debrecenben már kezdőként nagy formátumú szerepeket kaptam, ilyen volt például Schiller: A genovai Fiesco összeesküvése című darabjában a címszerep vagy Csehov Leánykérésében Lomov karaktere. A Madáchban például Szabó Magda: Csata című darabjában IV. Béla király szerepe. Egy idő után viszont már nem találtam a helyem, és közel 15 évnyi társulati tagság után szabadúszó lettem. Úgy éreztem, kifáradt a dolog, nem motiváltak az új szerepek, ezért új utakat kerestem. 

- A hang változik a korral, de az ön jellegzetes, kellemes hangja az évek elteltével sem változik…

- Szerencsés vagyok, mert a hangom nem öregszik, talán kicsit ércesebb lett, de azért ápolni kell. Ahogyan a beszédtechnikát is fönt kell tartani, gyakorolni, ugyanúgy a hangra is vigyázni kell. Benne kell lenni a szakmában, hogy a hangom folyamatosan használatban legyen, mert ha az ember leül, leül a hangja is. Nem dohányzom, néha egy-két pohár finom bor, vagy tiszta pálinka pedig nem rontja a hang állapotát (mosolyog).

- Harrison Ford magyar hangjaként ismeri önt az ország. Hozzászokott?

- Ezzel nem lehet mit kezdeni, hiszen negyven éve vagyok Harrison Ford magyar hangja, sőt, épp most fejeztük be az Indiana Jones ötödik részének munkáit. Egyik legkedvesebb szinkronszerepem egyébként a Zeffirelli-féle Názáreti Jézus volt. Körülbelül 5-600 filmben szinkronizáltam, Alain Delontól Sean Connery-n keresztül Pierce Brosnan-ig sok férfinak adtam a hangom, és szinte mindenki izgalmas, kedvenc volt valamiért. Ezt a készséget is karban kell tartani, azt, hogy egy egységnyi idő alatt úgy tudjak elmondani egy mondatot, hogy abban minden tökéletes legyen, a technika, a színész szándéka, és ráadásul hasson is. 

- A magyar szinkron évtizedeken át világszínvonalú volt. Hol tart ma ez a szakma?

- Sajnos, azt kell mondjam, felhígult. Bejöttek a szinkrongyártó cégek, és már nem igazán a minőség a fontos, és sokszor nem is a tehetség alapján kapnak szerepet kollégák, hanem ismeretség alapján. Régen ez nem így volt, a legmegfelelőbb hangot keresték a színészekhez. Én még a Pannónia Szinkronstúdió aranykorszakához tartoztam, ahhoz a nemzedékhez, akiknek a minőség és a szakmai alázat volt a fontos – szinkronrendezőknek, színészeknek egyaránt. 

- Most Egerben tölti mindennapjait. Mikor járt itt korábban?

- Viszonylag régebben, az Újszínházzal játszottam itt egy vendégelőadásban. Életem első regénye egyébként az Egri csillagok volt, mely máig a legkedvesebb könyvem maradt, így ezért is különleges élmény Egerbe jönni. Úgy tervezem, hogy mihelyst véget ér a próbaidőszak, nyakamba is veszem majd a várost.