Borzongva emlegetik ma is az egykori egri vesztőhelyet, Déryné menekült az akasztófák láttán

Az egri születésű Türk Frigyes okleveles főgimnáziumi tanár leírásából elképzelhetjük a jellegzetes, kétágú egri bitófát, ezt más néven "társas akasztófának" is hívták, bár nem volt igazán társasági élmény ezen függeni. 

Pandula Attila történész Kivégzés, tortúra és megszégyenítés a régi Magyarországon című könyvében feleleveníti, hogyan is végezték ki hajdan az elítélteket Dobó városában a török utáni időkben.  

A történész felidézi: "Türk Frigyes — kortársaihoz hasonlóan — így írta le a XIX. századi egri akasztófát: „Az egri vesztőhely, az „Akasztófa", a város déli határán a hatvani út végén az országúttól kifelé menet balra eső gyepes emelkedésen állott. Faragott vagyis kinagyolt homokkőből volt építve. Négyszögű területe kőfallal volt bekerítve, melynek magassága másfél öles lehetett; nyugati oldalán ajtaja volt. A kőfalon belül 2-3 sírhely." 
Egy kortárs így emlékezett vissza egy XIX. század közepén lezajlott egri kivégzésre: „Kettőt akasztottak: Szlávy Lászlót és Molnár Mihályt. Az előbbi katona volt. Meggyilkoltak és kiraboltak egy korcsmárosnét." 

A könyvből kiderül az is, hogy a siralomház a Barkóczy-kaszárnya földszintes részében volt. "Az elítéltek három napig voltak a siralomházban. Szlávy, az előkelő származású ifjú, ki fehér inget, ibolyaszínű mellényt és kék magyar nadrágot viselt, virágot osztogatott a nézőknek. Az asztalon feszület mellett tálcza volt. Pénzt dobtak rá, a kivégzendők lelki üdvéért mondandó misére. Molnár komoran nézett, nem adott szót senkinek. Mikor a vesztőhelyre vitték őket, szólt a „gonoszok harangja", amerre a menet elhaladt: a barátoknál és a nagytemplomban." 

Hogy épp ott volt a kivégzések helye, ahol ma a Mátyás király út húzódik, megerősíti Balázsné Fodor Edina Lajosváros történetéről írt könyve is. A vesztőhelyet később megszüntették a mai Lajosvárosban, és a katonaság töltényraktára épült a területre. 

Az ünnepelt színésznő, Déryné Széppataki Róza 1815-ben járt Egerben, és először levették lábáról az "ódon város" lakói vendégszeretetükkel. A borospincékben nem csupán jóféle ital került a poharukba, de rántott csirke, hideg liba, süt béles is a  tányérjukba. A nagy trakta után a színészek valósággal beleszerettek Egerbe, mígnem Dérynét hatalmas sokk érte. Útjuk ugyanis a vesztőhely mellett vezetett, ahol több napra, sőt hétre akasztófán hagyták a fölhúzott rablókat. A nyilvános kivégzéseket éppen azért ejtették meg így, hogy elrettentsék a bűntől a helybelieket. 

Ezt írja a színésznő: "midőn közel voltunk már Egerhez, ott pillantottam meg, még most is borsódzik a hátam bele, a borzasztó, végzetes négy oszlopot, melyen már két hét óta függött, hét, a törvény által elítélt gonosztevő. Én bennem oly borzadást okozott, hogy rosszul lettem. Szerencsétlenségemre leszállt az egész társaság, közelebb menvén őket megbámulandó és engem is, mintegy erőszakosan cibáltak le a szekérről, hogy nézzem meg jól őket, különben mindig előttem lesznek álmomban." Déryné illatos zsebkendőt húzott elő, hogy elfedje a rettenetes szagot, de kedves vendéglátás ide vagy oda, cseppet sem bánta, amikor hamarosan Miskolc felé vette az irányt a vándorszínészek csapatával.