Ifjú szíveket éltet a főiskolán...

– A laudációban elhangzottak szerint ez a díj az életművének szól. Miként fogadta, s hogyan értékeli a kitüntetést?
– Az indok értelemszerűen azt is jelenti, hogy igencsak elszálltak fölöttem az évek, meg azt is, hogy a Jóistentől kapott talentumokkal talán nem sáfárkodtam rosszul. Jóllehet ez a kitüntetés már csak a névadója, Petőfi Sándor személye miatt is nagyon becses számomra, úgy élem meg a dolgot, hogy egy okkal több a szerénységre. (És ezzel együtt a serénységre is.) Aki az elhívás útján jár, és hittel végzi a szolgálatot, annak magától értetődő, hogy mindent úgy kell tennie ezután is, mintha mi sem történt volna. Csak egy dolog számít igazán: képes vagyok-e arra, hogy nap mint nap a saját színvonalamon tegyem a dolgom.

[caption id="" align="alignleft" width="430"] A díj azt is jelenti, hogy a Jóistentől kapott talentumokkal talán nem sáfárkodtam rosszul. Fotó: Berán Dániel
[/caption]

– Emlékeim szerint három évtizeddel ezelőtt érkezett tanítani az egri főiskolára. Mit jelent az életében az intézmény?
– Jövőre immáron harminc éve annak, hogy családommal együtt szeretett városomban, Egerben élek. A három évtized alatt az EKF-en kívül más munkahelyem nem volt. Mivel szeretem a munkámat, kiválóan megértem magam a hallgatóimmal, és harmonikus viszonyt ápolok a kollégáimmal, alapvetően jól érzem magam az intézmény falai között. Legfőképpen azért, mert ifjú szíveket éltetek a főiskolán, az ifjú szívek pedig éltetnek engem.

- Mondom, jól érzem magam a bőrömben, noha soha nem tartoztam az úgynevezett PR-emberek, illetve a dédelgetett kedvencek közé. Még akkor sem, amikor a kilencvenes években négy évig voltam az EKTF közéleti lapjának, a Líceumi Palettának az alapító főszerkesztője, és a lap két ízben is országos fődíjat kapott a felsőoktatási kategóriában. Nem szeretnék senkit sem megbántani, de az évek során voltak néhányan, akik túl sok jót tettek velem ahhoz, hogy rosszat mondhatnék, és túl sok rosszat ahhoz, hogy jót mondhatnék róluk. Az is hozzátartozik a dologhoz, hogy egyáltalán nincs okom haragra, hiszen sokszor azok tették velem a legfőbb jót, akik próbálták lenyesni a szárnyamat, letörni a lelkesedésemet, ám ezzel még nagyobb erőfeszítésre, még jobb teljesítményre késztettek. Soha nem futamodtam meg az embert próbáló feladatoktól, és mindig erősen hittem abban, hogy a szívós, kitartó munka előbb-utóbb mindent legyőz. Nem vagyok ugyan munkamániás, de a jól végzett munka oltalmazó derűjénél nemigen ismerek különb érzést. Hivatásszerűen irodalommal foglalkozó emberként Goethével értek egyet: a siker titka legföljebb tíz százalékban múlik a tehetségen, kilencven százalékban kőkemény munka. Voltaképpen szerencsés ember vagyok, úgy is mondhatnám, hogy a tenyerén hordoz a Fennvaló, mert számomra a munka (a tanári, irodalomtörténészi, szerkesztői tevékenység) a szeretetteljes elmélyültséget, a létben és emberségben való szüntelen gazdagodást jelenti. Mindezért végtelenül hálás vagyok az Úrnak, de imáimban mindig köszönetet mondok drága jó szüleimnek és szeretve tisztelt tanáraimnak is. Hasonlóképpen feleségemnek és egyszem fiamnak, akik a szeretetteljes családi hátteret, a biztos támaszt nyújtják számomra.   

– Milyen a viszonya Egerhez, az itt élő emberekhez, ezen belül is a családhoz, barátokhoz, ismerősökhöz?
– Az egriekhez fűződő viszonyom nyitott, közvetlen és barátságos, amibe – hál’ Istennek – a sajtó és a polgármesteri hivatal is beleértendő. A kedves ismerősök mellett sok jó barátom is van a városban, közöttük jó páran egykori hallgatóim, magántanítványaim, régi és jelenlegi főiskolai kollégáim. Nem egyszer előfordul, hogy a Líceumtól a postáig fél óráig tart az út, mert jólesik szót váltani a szembe jövő emberekkel. Akárcsak istentisztelet alkalmával gyülekezeti társaimmal a Deák Ferenc úti református templomban, avagy kulturális programok ürügyén a Kálvin Házban, a Bródy Sándor Könyvtárban és a Bartakovics Közösségi Házban. Az utóbbi időben a Magyarok Vásárát szervező egriek és ostorosiak között is több jó barátra leltem. A velük való együttlét mindig örömmel tölt el, társaságukban valóban csak a derű óráit számolom. Hasonlóan a Szantófer Vendéglőben, amikor picikét oldottabban, elengedettebben vagyunk együtt a hozzám leginkább közelálló emberekkel. Időnként erre is szükség van, mert aki nem tud ellazulni, nem tud megfeszülni sem.      

– Gyakran vendégeskedik a Kálvin Házban. Van ennek valami különleges oka?
– Őseim a 16. századig visszamenőleg református vallásúak, közülük többen kurátorok és presbiterek voltak; így például mindkét nagyapám és édesapám is. Jómagam 1998 óta tartozom az egri reformátusokhoz, 2000 óta presbiterként is szolgálom a gyülekezetet. Valóban gyakran megfordulok a Kálvin Házban; sokszor programszervezőként és házigazdaként, nem egyszer pedig előadóként is. Költő, műfordító barátom, az áldott emlékű Cseh Károly helyettem is megfogalmazta az ide illő hitvallást: „Fény és öröklét a szolgálat”. Ezt a szolgálatot szinte szerelemből, de feltétlenül tiszta szívből végzi az ember egy olyan különleges kisugárzású helyen, mint Eger. Ez a „párja nincs ékszerdoboz” térterápiának sem utolsó. S ezen belül a szakrális tartalmakat közvetítő Kálvin Ház – a Líceummal, a Bazilikával és a várral együtt – érthetően nagyon kedves a szívemnek. Egyébként a Kálvin Ház mintegy húsz évre visszatekintő kulturális élete mindig is több volt a helyi reformátusság ügyénél, és jelentőségében túlmutatott a város határain. Arra kell törekednünk, hogy ez a jövőben is így maradjon.  

Névjegy:

Ködöböcz Gábor tanár, irodalomtörténész

Született: 1959, Vásárosnamény

Nős, egy gyermek édesapja

Diploma: KLTE, Debrecen

Munkahely: 1983-1986: Bocskai István Gimnázium; 1986-tól Eszterházy Károly Főiskola

Megbízatásai: 1995-1998 a Líceumi Paletta alapító főszerkesztő; 1999 óta a Kálnoky László Irodalmi és Művészeti Egyesület elnöke; 2000 óta az Írószövetség tagja; 2002 óta a Tokaji Írótábor kuratóriumának tagja; 2006-tól az MTA köztestületi tagja, 2007-től az Agria című folyóirat alapító főszerkesztője, 2011-től az Észak-magyarországi Írócsoport titkára.

– A munkán, a hivatáson túl, mivel foglalkozik még szívesen?
– Amikor átmenetileg kiszabadulok a határidős dolgaim közül, vagy éppenséggel elfogynak az Agriás kéziratok, szívesen nézem a sportcsatornák műsorait. A fiammal együtt nagy Barcelona- és Fradi-drukkerek vagyunk. Az olimpai játékok idején próbálom mindig úgy alakítani a dolgaimat, hogy lehetőleg minden fontos eseményt láthassak, kiváltképpen a magyarok szereplését. Ha valamely világversenyen – főleg, ha egy olimpián – felhangzik a magyar himnusz, az számomra magát a kozmikus derűt jelenti. A közös dicsőség pillanataiban mintha zenélne bennem a létezés öröme. És az sem szégyellnivaló, ha olykor-olykor legördül egy-egy könnycsepp. Azt hiszem, Pilinszky János mondta, hogy egyetlen könnycsepp mérhetetlenül többet tudhat az emberi létezés mélységeiről, mint akár a legtudósabb értekezés.

Született: 1959, Vásárosnamény

Nős, egy gyermek édesapja

Diploma: KLTE, Debrecen

Munkahely: 1983-1986: Bocskai István Gimnázium; 1986-tól Eszterházy Károly Főiskola

Megbízatásai: 1995-1998 a Líceumi Paletta alapító főszerkesztő; 1999 óta a Kálnoky László Irodalmi és Művészeti Egyesület elnöke; 2000 óta az Írószövetség tagja; 2002 óta a Tokaji Írótábor kuratóriumának tagja; 2006-tól az MTA köztestületi tagja, 2007-től az Agria című folyóirat alapító főszerkesztője, 2011-től az Észak-magyarországi Írócsoport titkára. A díj azt is jelenti, hogy a Jóistentől kapott talentumokkal talán nem sáfárkodtam rosszul. Fotó: Berán Dániel -->