Meg kell becsülni az istenadta tehetséget

Ilonka néniről, özv. Hliva Mihálynéról Czipó László, a kis falucska polgármestere azt mondja, érdemes meghallgatni, hogyan énekel. Ha az ő hangját halljuk, a lélegzetünk elakad. Az idős asszony szavait idézve kiderül, nem véletlen ez: „36 éven át kántorizáltunk az urammal, sok pap keze alá dolgoztunk, mindegyik elfogadott.” Az énektudást Istentől kapott talentumnak mondja, mint, ahogyan „Miska is tőle kapta a képességet”. Férjének legénykorában csak egy tangóharmonikája volt, kottát sosem tanult. Mégis a templomi orgonán is nagyon gyorsan megtanult játszani.
– A férjem nagyon ügyes volt, ha tanultam egy új éneket, csak két-háromszor eldúdoltam neki, s ő máris szépen kísért – idézi Ilonka néni, aki ugyanakkor neheztel az őt korán magára hagyó férjére, mert amikor nyugdíjas lett, elhagyta magát, s hetvenegy esztendős korában elment.
– Azt hajtogatta, hogy dolgozott már eleget... Jó ideje már csak én kezdem el az éneket a templomban – teszi hozzá.



Miután megtudjuk, hogy október 13-án született, megkérdezzük, hogy nem péntekre esett-e az a nap. A válasza szerint nem babonás. Annak ellenére sem, hogy a családjukban sok tragédia történt. Második gyerekként született a négy testvérből, de egyedüliként nőtt fel. Nővére 2 és fél éves korában halt meg diftériában, az utána születő két kislány pedig 9 és 16 naposan.
– Az apukám is egymaga maradt, pedig ők is négyen voltak testvérek. Akkoriban nagy járvány volt. Már két legényedő testvére 17 és 15 évesen ment el. Az apámnak is levegőváltozást javasolt az orvos, ezért ő Parádon nevelkedett. Kőműves volt, az anyukám a háztartást vitte, nekem gyerekkoromtól kellett segíteni. Ott volt a kert meg egy kicsi szántóföld. Akiknek több földje volt, a kukorica mellett búzát is vetett. Sokat kellett dolgozni kézzel, miközben a nagybátyám és a nagyapám is megjárta a háborút – meséli.
Ilonka néni tizennyolc évesen, 1944-ben ment férjhez. Később a Liszkóba (Siroki Fémművek) ment el dolgozni. Konyhalány volt a szakács mellett évtizedeken át.

[caption id="" align="alignleft" width="488"] Születésnapi meglepetés volt a szép fotóalbum, a címlapon Ilonka néni lánykori fotójával Fotó: Sike Sándor
[/caption]

– Nagyon sok 50 literes lábast megemeltem ez idő alatt. Jobb időkben hatszáz ebéd is készült egy-egy napon. Később haladt a kultúra, így aztán jobbak lettek a körülmények a konyhában is. De amikor én kezdtem, még pincében volt a krumpli, a káposzta, s a hátunkon cipeltük fel. Később a konyhát is átépítették, krumplihámozó gép is lett, nem szenvedtünk annyit – idézi a dolgos évtizedeket, hozzátéve azt is, hogy már az első nyugdíjas napján is dolgozni ment a Kékesre, természetesen egy konyhába. Sose hagyta el magát, és panaszkodni sem szeret. Azzal – mint mondja – nem lesz jobb, csak a környezetét idegesítené.
– A nagy ünnepeken még ma is sokan vannak a templomban. Azt mondják, a feldebrői után ez az ország legöregebb temploma. Hogy mivel töltöm a napjaimat? Reggel héttől a misét hallgatom a rádióban, este hatkor pedig kezdődik a rózsafüzér. Természetesen e két fix program között is van mindig tennivaló: már reggel kiengedem a jószágokat, teszek-veszek a kertben, kapálok ma is.

A család a boldogság ma is

Ilonka néninek két lánya született: Olívia és Ilona, a legfiatalabb gyermeke, a most 54 esztendős Attila. A középső gyermeke, Ilona maradt itt a faluban, Tarnaszentmárián. A másik kettő a megyeszékhelyen él. Attila a vendéglátásban most egy egri étteremben találta meg a számítását, a menye a felnémeti kocsmában dolgozik. A veje a Hírlapnál kollégánk. Mindhárom gyermek családjában egyaránt két-két utód, azaz hat unoka van. Természetesen a dédunokák sem hiányoznak, valamennyien fiúk: Márk, Dávid és Áron. Amikor Tarnaszentmáriára jönnek a dédihez, megtelik velük a nagy udvar, úgy szaladgálnak. A tágabb család persze a falu, ahol Majoros Ilonaként született és ahol ma is él a 91 esztendős asszony. Amikor azt firtatjuk, hogy a fiatalok nem akartak már a „földbe dolgozni” és elköltöztek, kis gondolkodást követően meglepő választ ad: „Hát, jól tették!”