Pásztor Erzsi egyszer egy lekvárosüveggel dobta fel a szerepét

Pásztor Erzsi pályafutását olyan nagy sikerű alakítások is fémjelzik, mint a Macskajáték Orbánnéja, a Bors néni címszerepe, vagy éppen a Veri az ördög a feleségét című film Kajtárnéja, amelyért elnyerte az 1978-as Filmszemle legjobb színésznőjének járó díját. Pályáját a debreceni színháznál kezdte, a legtöbb időt Pécsett töltötte, utóbb tagja volt a budapesti Madách Színháznak is. Nyolcvankét éves korában is aktív, fellép a Játékszínben, a Turay Ida Színházban, a Karinthy Színházban. A színésznő az Origónak adott, vasárnap megjelent interjúban arról is beszélt: soha nem helyezkedett; méltósággal viselte, ha mások kapták a neki való faladatokat.

Szokta említeni: kisgyereknek elég mufurc volt.

Mufurc? Zárkózott, undok, cvider. Gyakran ücsörögtem a fodrász édesanyám mellett a boltban, miközben lerítt rólam, hogy melyik vendégét utálom – csak úgy.

Édesanyja hogyan kezelte a helyzetet?

Folyton mondta: „Erzsike, mi senkit sem utálhatunk, mosolyogj, mi ebből élünk.” Csodálatos asszony volt, remek előadókészséggel. Sokan csak azért ugrottak be hozzá, hogy dumáljanak vele. Azt is megtanultam tőle: miként lehet túlélni bizonyos helyzeteket. „Gyári lány” volt, ahogy nagyanyám is. Utóbbi alighanem a gyárigazgatótól esett meg, úgy született anyám. Nagyanyám tüdőbeteg lett, anyám még csak hároméves volt, amikor elvesztette. Akkor a még csak tizenhét éves, ám korától függetlenül egész életében nehéz természetű nagynéném fogadta magához. Iszonyatos szegénységben éltek, édesanyám az Egyesült Izzónál lett munkás, de többre vágyott. Megtanult ondolálni, esküvőkre, ünnepségekre járt a hétvégéken. Végül fodrászvizsgát tett, s már úgy gyűjtögette össze stafírungját a maga esküvőjére.

Melyet hosszú, boldog házasság követett?

Négy évig voltak együtt az apámmal. Pedig apukám is rendes ember volt: a Beszkártnál, a háború előtti fővárosi közlekedési vállalatnál kezdte a pályát kalauzként. Csak az volt a gond, hogy a szüleim egy házban laktak a keresztanyámmal, aki egyben anyám unokatestvére volt. Édesanyám is szép asszony volt, de a keresztanyám egyenesen gyönyörű. Apám össze is szűrte vele a levet. Származott ebből feszültség, de aztán mind jóban maradtak egymással. Sokat tanultam felmenőim viszonyaiból. Megértettem: a megbocsátás képessége megkönnyíti az életet. Aki folyton a haragját táplálja, az önmagát emészti fel.

Tudása színpadi figurák megformálásához is adalék lehet.

Mi az hogy! Mióta eszemet tudom, színész akartam lenni. Anyámnak volt színházbérlete – s amikor saját üzlete lett, a segédeknek, kollégáknak rendre színházjegyet adott jutalmul. A könyvek is fontos részei voltak újpesti otthonunknak. Színházban a János Vitézt láttam életemben először az Erkel elődjében, a Városiban. Nagy hatással volt rám.

Első színre lépése hol esett?

Onnan kezdem: anyám német óvodába adott, ahová rajtam kívül csak zsidó gyerekek jártak, mert a környékünkön leginkább az ő családjaikban volt fontos a műveltség. Apám persze fogta a fejét – közeledett a háború, kezdtek irdatlan törvények vonatkozni a zsidókra. Kérdezte anyámtól: biztos, hogy ez jó ötlet? Anyám nem tágított, én pedig abban az óvodába léptem először színre. Édesanyám varrta pongyolából a szép fellépőruhámat, amelyben kilibbentem a rivaldába. Már nem tudom, mit kellett volna előadnom, de annyi biztos: elakadt a szavam, néztem kicsit a közönséget, majd meghajoltam és távoztam.

Azért ragadt önre valami az óvodában?

Lett ott egy eszes kis barátnőm, igazán finom família leánya. Édesapja ügyvéd volt, gyönyörű házban laktak. Sokszor küldték értem a cselédjüket: kérjen el anyámtól, hadd legyek náluk. Jelez valamit, hogy ennyire ragaszkodtak hozzám. Nyom nélkül tűntek el aztán, máig megkönnyezem, ha a környékükön járok.

Önök hol élték túl a háborús korszakot?

Szüleim válása után anyámmal egy szoba-konyhás lakásba kerültünk. Az ostrom alatt apám átvitt a szülei újpesti házába, annak pincéjében éltük át azokat a heteket. A háború után anyám intézett kettőnknek egy szétbombázott, de legalább kétszobás, s elvben összkomfortos lakást. Idővel rendbe hoztuk, azt cseréltük később háromszobásra, amikor anyám újra férjhez ment, és megszületett az öcsém is.

A színi pálya felé melyik volt a következő lépés?

Az elemi iskola felsőbb tagozatát és a középiskolát az újpesti Kanizsay Dorottya Gimnáziumban végeztem, ahol már szavalóversenyeket nyertem. Tizennégy éves voltam, amikor a szomszédos fiúiskola magyartanára, Zana Dezső színre vitte diákok egy csoportjával a Bánk bánt. Gertrudist alakítottam a produkcióban, amellyel beutaztuk a fél országot. A nagy siker után egyértelmű volt: érettségizve jelentkezem a Színművészetire.

Mivel készült?

Fogalmam sem volt róla, hogy mások versek, monológok garmadájával vágnak neki. Persze, az én fejemben is volt néhány költemény, de ha kérdezték, hogy mit tudok, minden fordulóban azt mondtam: Czuczor Gergely Falusi kislány Pesten című versét. Azt fújtam a harmadik körig: „Jaj be szép az a Pest, Istenem, beszép!/ S benne milyen úri, mily szelíd a nép!/”, satöbbi. Az ellenfényben nem láttam a bizottságot, de kihallottam a sötétből Básti Lajos kuncogását. A harmadik körben megkérdezték: „Énekelni tud?” Kapásból rázendítettem: „Varga Julcsa bő szoknyája huju-juju-jujuj/ Beakadt a csipkefába hoppodáréhophophop!” Szinetár Miklós operettosztályába kerültem. Ott kicsit megszeppentem. (...)

Osztályfőnökünk már a kisugárzásával sokat adott. És mindaz, amit már akkor tudott a szakmáról, olykor máig fogódzót jelent. Ehhez jön a humánuma, optimizmusa, törődése.

Konkrétumok?

Vizsgára készülve Dégi meg Holl egyszer összeestek az éhségtől egy próbán, miközben alabárdosként ácsorogtak. Az eset után Szinetár olykor kolbászokkal, oldalszalonnával tömte meg a kopott aktatáskáját, úgy jött az órára. A két fiút még a Bástya étterembe is befizette a vizsga előtt egy főzelékre, amely alá a pincérek mindig odacsempésztek egy szelet húst is. Szinetár tanársegédje, Bodor Tibor is atyánkként tekinteni ránk: Polgár Gézának még egy pár cipőt is vett, amikor felfigyelt rá, hogy amit hord, annak leválik a talpa. Szinetár diploma után mindnyájunknak a fülébe súgott valami útravalót is. Nekem azt: „Ha olyan rendezővel akadsz össze, akivel nem boldogulsz, akkor próbálj énekelni, vagy ha arra nincs mód, dobd fel azzal a helyzetet, hogy eszel valamit a színen”. Akkor persze azt gondoltam: miért akadnék össze ilyen rendezővel?

Felteszem, csak összeakadt.

Nem telt sok időbe, amikor friss diplomásként máris bekerültem egy borzalmas szovjet műbe. A rendezőnek ötlete sem volt, mit lehetne kezdeni a darabbal, a figurákkal. Azt találtam ki: a saját se hús, se hal irodai karakteremet kiegészítem egy ötliteres lekvárosüveggel, illetve elhelyeztem egyet a fiókba is – a közönség legalább a nyalakodásaimon jókat mulatott. Olykor a kollégák is.

A politika akkori világa mennyire hatott az életére?

Nem foglalkoztam vele. Ha a fodrászüzletben a kuncsaftok között szóba jött a politika, anyukám titkon a szája elé emelte az ujját: mi csak ne mondjunk semmit! Megvolt a véleményünk a rendszerről, de megtartottuk magunknak. Azért valamit érezhettek rajtam, mert sose próbáltak becsalogatni a pártba. Ahogy a későbbi férjemet, Holl Pistát se. Ő amúgy is haragban volt a rendszerrel. 1957-ben – éppen a forradalom évfordulóján – elmentek Dégi Istvánnal és Kóti Árpáddal egy középiskolai bálba. Hazafelé letartóztatták őket a rendőrök: bizonyára a múlt évi eseményeket ünnepelték valahol illegálisan. Bent tartották őket éjszakára, és reggelre már nagyon pipák voltak egymásra: külön zárkába kerültek, egyenként hallgatták ki őket, mindegyikőjüknek azt mondták: a másik kettő jelentette fel. Másnap a Nemzetiben kellett volna statisztálniuk, de mivel nem jelentek meg, Major Tamás utánanézett, hogy mi történhetett. Végül ő hozatta ki őket.

A pályára visszatérve: harmadéves volt, amikor Szinetár önre osztotta Peacocknét a Koldusoperából a negyedévesek vizsgájában. Koránál idősebb karaktert kellett alakítania, amely helyzet később is gyakran megesett önnel.

Peacocknénak örültem. Csak akkor ijedtem meg, amikor azt éreztem: a hangfekvésem miatt képtelen leszek elénekelni a szerep egyik dalát. Jeleztem is Szinetárnak, de ő közölte: „El tudod te énekelni!” Addig fújta a magáét, hogy dühömbe teljes erőmből rázendítettem a dalra, hadd lássa, hogy nem megy! Mikor a végére értem, azt mondta: „Látod, megy ez.” Ebből is tanultam. Hanem később már szenvedtem attól, hogy rendre a valós koromnál idősebb figurákat osztanak rám. Még a férjem édesanyját is meg kellett formálnom. Egyszer el is panaszoltam a dolgot Szinetárnak, aki akkor már a Magyar Televíziónak volt az elnöke. Ő azzal nyugtatott, hogy szerencsés vagyok, mert a magamfajta színésznőnek, az ilyen karakternek mindig lesznek feladatai. Borzasztó, de az az igazság, hogy konkrétan azt mondta: a holnapoktól a Domján Editeknek kell tartania. Edittel nagyon jóban voltam, erősen megviselt, ami vele történt. Tudható: a negyvenedik születésnapján végzett magával, képtelen volt megbékülni a korával. (...)

Két szolnoki év után mentek át Holl Istvánnal a Pécsi Nemzeti Színházhoz. Tizennégy évadot töltött a teátrumnál, ahol Sík Ferenc volt az egyik kedves rendezője, de dolgozott Pál Istvánnal, másokkal is. Volt Gertrudis a Bánk bánban, Tatjána a Kispolgárokban, Kleoniké a Lysistratéban, Übü mama az Übü királyban, Bernarda a Bernarda Alba házában. Mathilde von Zahnd ideggyógyász doktorkisasszony a Fizikusokban, Peacockné az ott is sikerrel színre vitt Koldusoperában. A Babarczy László rendezte Macskajátékban pedig harmincöt évesen játszotta el az Örkény-darab Orbánnéját – annak az alakításának is országos híre kelt. Örkény utóbb másoknak is elmondta: az ő számára ön az „örök” Orbánné. Pécs maga volt a mennyország?

Privát dolgok is árnyékot vetnek arra az időszakra. Még főiskolásként házasodtam össze hallgatótársammal, Jászai Lászlóval. Kilenc hónappal később, a válásunk után eldöntöttem: soha többé nem csinálok ilyet, férjhez menés kizárva. Aztán egymásba szerettünk Holl Istvánnal, de ha nem kerülünk Pécsre, még úgy sem megyek hozzá soha. Csakhogy Pécsett kiderült: kizárólag házasokként juthatunk lakáshoz. Hát, aztán jött, aminek jönnie kellett.

Mi jött?

Holl István nagyon tehetséges színész volt, de nem egyszerű természet. Ő lumpenkörnyezetben nőtt fel, tízen voltak testvérek, nyolcan maradtak életben, a többi testvér mind melós volt, amikor éppen melózott. Számomra az édesanyám a színházbérletekkel, könyvekkel egészen más hátteret biztosított. Ugyanakkor szerette Pistát, sokszor neki adott igazat ellenemben – csak azért, hogy megnyugtassa, éreztesse a szeretetét. Engem mégis bántott a dolog. Ráadásul István a lányunk születése után inni kezdett, mert úgy érezte: elárvult, már nem ő a fontos, hanem a gyerek. Arra is volt példa, hogy vettünk egy autót, neki meg másnap elvették a jogosítványát, annyira részeg volt. Még azzal az őrületes protekcióval sem lehetett visszaszerezni, amit egy magafajta vezető színész mozgósítani tudott. Akkor tanultam meg vezetni, ami addig eszem ágába se volt. Hozzáteszem: mindeközben Pista a színpadon elképesztő alakításokat nyújtott, drámától az operettig. Úgy szteppelt, hogy az csoda, még a Pécsi Balett egyik produkciójába is meghívták.

Hűséges volt?

Hát, nem. Pont a balett kapcsán voltak „leágazásai”. De amikor visszamondták, csak nevettem: az én férjem annyira szeret engem, hogy sosem csalna meg. Ez a naivitás lehetett az oka annak is, hogy huszonegy éven át minden alkalommal elhittem: most majd tényleg betartja az ígéretét, felhagy az ivással. Ám aztán csak eloszlott a homály a szemem elől, és végül kitettem a pontot a kapcsolatunk végére. (...)

Az 1978-as Filmszemlén ön nyerte a legjobb színésznő díját András Ferenc Veri az ördög a feleségét című alkotásában nyújtott alakításáért. Még abban az évben át is szerződött a MAFILM társulatához. Jó döntés volt?

Filmben talán nem is kaptam többé szerepet. A tévé, szinkron: más vircsaft. Rázós öt év volt, végig mondogatták, hogy hamarosan megszűnik a Mafilm-es társulat. Elvált voltam, hatodik kerületi „lukban” laktam a lányommal – arra futotta a tágasabb pécsi otthonom árából -, de azt is fenn kellett tartani.

Hogy élte túl?

Főleg beugrásokra hívtak. A Vígszínház Pisti a vérzivatarban című Örkény-előadásba is egy kolléganő betegsége miatt kerültem be. Amit mutattam, annak alapján az előadás rendezője, a színházat dirigáló Várkonyi Zoltán és kollégája, Kapás Dezső is oda akartak szerződtetni. Várkonyi még a főiskolán azt találta nekem mondani, amikor megrendezte nekünk a Mélyek a gyökerek című darabot: „Maga egy személyben a Gombszögi Ella és a Gombaszögi Frida. Maga az, aki mindent el fog játszani!” Jósként sajnos nem volt annyira zseniális, mint színházcsinálóként. Az Örkény-darab bemutatója idején már beteg volt, hamarosan meghalt. Hamarosan Marton László vette át a színházat, aki azzal hívott: „Hallom, ide szeretnél jönni, de sajnos nem lehet.” Mondtam neki: „Nem én akartam, hanem a fiúk hívtak – utaltam Várkonyira, és Kapásra –, de ha nem lehet, hát nem lehet.”

Felteszem: a színpadon kívüli terepeken nemigen tudott helyezkedni.

Nemhogy helyezkedni nem tudtam, de ha valami nem tetszett, akkor mindig megmondtam a magamét. Az ilyesmi nem nagyon olajozza az ember karrierjét. Ráadásul a társasági nyüzsgés sem nekem való. Ez ügyben eleinte a férjem iránti elkötelezettségem miatt voltam tartózkodó. A MAFILM-es évek alatt meg nem akartam egyedül bulikba járni. Az rosszul veheti ki magát egy nő esetében. Vannak persze, akiknek mindentől függetlenül megy a dolog: például Márkus László vagy Margitai Ági mindenhol ott voltak. De nekik jól állt a nyüzsgés. (...)

A Szomszédok Janka nénije mennyire bélyeg a sorsán?

Sok szeretetet kapok miatta a nézőktől. Janka néni iszik, hazudik, manipulál, jár a szája. Nem éppen szimpatikus nőszemély, mégis kedvelnek azért, mert olyan karakternek formáltam meg, aki szinte mindenki számára ismerős a magánvilágából. Ráadásul minden átkozott szokása ellenére van benne valami esendő.

Nemrég betegségről szólt a fáma, de üzente: hamarosan újra színpadon lesz. Nyolcvankét évesen is érzi még a svungot a szakmához?

Azt tart életben, hogy színpadon vagyok. Persze nem vagyok bolond, tudom, hogy senki nem élhet örökké. De a feladataim közt nem érek rá ilyesmin rágódni.

Harminc évvel a Jászai-díja után lett Érdemes Művész 2006-ban. Aztán hat éve érkezett a Kossuth-díj is. A megkésett elismerések is jólesnek az embernek?

Azok mindig jólesnek. A Kossuth-díjat olyan helyre tettem ki a lakásba, ahol mindig rá tudok pillantani, ha úgy érzem, kel egy kis „megerősítés” a lelkemnek.

De már nem egy hatodik kerületi „lukban” él?

Nőtt a lányom, mozdulni kellett. Élemben először és alighanem utoljára protekciót kértem. Pozsgay Imrét kerestem meg, már azt sem tudom, milyen pozícióban volt akkoriban. Ő segített, hogy a hatodik kerületi ingatlant leadva átköltözzünk egy új építésű, tágasabb Angyalföldi panelba. Ennek is már vagy negyven éve, úgyhogy Újpest után ebben a kerületben is díszpolgár lettem a minap. Egyébként életem egyik legnagyobb elismerését – ha már szóba hozta ezt a témát –, az unokámtól kaptam.

Miként?

Lányommal, Henriettával akadtak köztünk feszültségek a hivatásom miatt, színésznőként nem tudtam százszázalékos édesanyja lenni. Viszont sok időt töltött édesanyámmal, a nagymamájával. Felnőttkorában aztán elsimultak közöttünk a régebbi feszültségek. Miközben az unoka-nagymama jó viszony az ő lánya és köztem élt tovább. Igaz, mivel Henrietta Olaszországba ment férjhez, unokámmal való kapcsolatom csak „szakaszos” lehet, de annál mélyebb. Amikor nálam volt, mindig nagyon sokat beszélgettünk. Ahogy egyre érettebb lett, annál többet kérdezett a hivatásomról, múltamról, régi dolgokról. Mára Gulietta is felnőtt, s egyik közelmúltbeli látogatása után elrejtett egy hozzám írt levelet – persze úgy, hogy megtaláljam, amikor ő már elrepült. Köszönetet mondott benne azért, hogy mellettem megismerhette a magyar nyelv minden árnyalatát, megszerethette az irodalmunkat, kultúránk különböző részeit, a színházat. Nekem köszönte meg, hogy Olaszországban felnőve is ízig-vérig magyarnak érzi magát. Lehet ennél nagyobb öröme egy nagymamának?

Borítókép forrása: MTI / Bruzák Noémi