Olvasóink szerint nincs hova hátrálni: a megmaradás a tét!

Hosszú hetek óta kiemelt téma a magyar diplomácia, a magyar nemzetpolitika és a nemzeti sorskérdések iránt érzékeny média számára is, hogy miként lehet és kell tiltakozni a magyar érdeket szem előtt tartva, a magyar múlt iránt felelősséget érezve az úzvölgyi katonatemető békéjét feldúló román provokációk ellen.

Hogy mi a leginkább hatékony megoldás arra, hogy az indulatokat se szítsuk fel feleslegesen, de a rendületlenül kitartsunk a magyar múlt emlékeinek megőrzése mellett is.

A múlt hét végén történt, minden jóérzésű embert felzaklató atrocitások, a magyar sírok meggyalázása, a magyar katonatemetőt védő erdélyi civilek alkotta élőlánc áttörése után a magyar politika is feladta a kezdetben tanúsított óvatos, diplomáciailag kiérlelt harcmodort, s a magyar külügyminiszter az Országgyűlésben kedden már arról beszélt,

a magyar kormány az úzvölgyi katonatemető eredeti állapotának helyreállítását, a kegyeletsértés és a sírgyalázás felszámolását várja el a román hatóságoktól,

ezt tartva a valós párbeszéd alapvető feltételének.

A román soviniszta csoport randalírozását látva mi is arra kérdeztünk rá, hogy olvasóink mit gondolnak a konfliktus elfajulásáról. Az is érdekelt bennünket, ki hogyan vélekedik arról, hogy ebben a kiélezett helyzetben kinek nagyobb a vesztenivalója, s kitől, mitől remélhetnénk a legtöbbet, ha a magyar katonasírok nyugalmát szeretnék visszaszerezni az Úz völgyében.

[eweb-voting id="1753133"]

Olvasóink 45 százaléka azzal a válasszal értett egyet, hogy most már nincs hova hátrálni, mert ha itt zokszó nélkül tűrünk, akkor nem lehet tudni, hol lesz a határ a trianoni határokon túl a Kárpát-medence magyar emlékeinek feldúlásában.

Ugyanerre a dominóeffektusra gondolhatott az a 12 százaléknyi válaszadónk is, aki viszont azért javasoltak nagyobb óvatosságot, mert ők is

pontosan tudták, hogy az úzvölgyi magyar katonatemető csak egyike a magyar múlt sok száz emlékhelyének Erdélyben. Nyilván ők sem a szolgai beletörődés pártján álltak, csak azt éreztették, hogy nekünk, magyaroknak talán több lehet a vesztenivalónk ebben a kérdésben,

s ha ennyire alantas indulatok szabadulnak el, akkor pusztán a jog eszközeiben reménykedni, így, a messzi távolból talán hiú remény lenne.

Meglepően erős volt válaszadóink sorai között az a 35 százalékos erőt képviselő tábor is, amelynek tagjai nem is annyira a nemzetközi jogban, hanem magában a nemzetköziségben, az uniós tagság diktálta közös jövőben reménykedtek.

Ők voltak azok, akik szerint nem a múlt dolgain kellene huzakodni, hanem a nemzeti büszkeség érzésének dominanciáját feladva mindkét félnek inkább önmérsékletet illene tanúsítani.

Figyelve esetleg azokat az unión belül megmutatkozó biztató jeleket – így például a németek és a franciák történelmi megbékélését -, amelyek számunkra is iránymutatóak lehetnek.

Olvasóink egy markáns – összesen 8 százalékot kitevő – kisebbsége pedig kívül helyezte magát ezeken a józan megfontolásokon, s inkább a csodavárást választotta. Igaz, nem akármilyen csodát várva, hanem egy, a magyar nemzeti mitológiában kitüntetett szerepet betöltő, " target="_blank" rel="noopener">a székely himnuszban is megénekelt csoda eljövetelét: Csaba királyfi a csillagösvényen rúgtató legendás lovasainak érkezését remélve. Értsük persze jól: ez a válasz sem csak valamiféle gyermeki mesevilágba vetett hitet jelenthet, hanem azt a meggyőződést is, amely szerint

történjék bármi, nekünk, magyaroknak helyünk, küldetésünk van a Kárpát-medencében. Úgy, hogy ezt nekünk véderőként még a csillagos ég is megüzeni.

Az égre emelt tekintet persze a legtöbbször kevés. De ne feledjük: szellemi irányfénynek mindig megteszi. Mert amelyik népnek " target="_blank" rel="noopener">van egy hazája a magasban, azt soha nem lehet legyőzni.

Borítókép: Román résztvevők, miután áttörték a csendőrsorfalat az úzvölgyi katonatemető bejáratánál, ahol ortodox szertartás keretében felszentelték a törvénysértően létesített román emlékművet és parcellát 2019. június 6-án