Tíz éve történt a devecseri vörösiszap-katasztrófa

Akik maradtak Devecserben, Kolontáron, Somlóvásárhelyen, azok állandó feszültségben élnek. Vörösiszap-kutatás 2020 címmel szakemberek vizsgálták és vizsgálják a katasztrófa hosszú távú, máig tartó hatásait – írja a Magyar Nemzet.

Tíz éve, október 4-én örökre megváltozott a devecseri kistérség lakóinak élete, amikor átszakadt a Mal Zrt. X. számú zagytározójának gátja. Az erősen maró lúgáradat, ami a vörösiszapot magával sodorva Magyarország eddigi legnagyobb ipari balesetének a nevét is adta, vörösiszap-katasztrófaként vonult be a köztudatba. A vörös áradat tíz embert megölt, több százat megsebesített, több száz milliárd forintos kárt okozva. A devecseri kistérség lakói, már akik maradtak és nem menekültek el biztonságosabbnak tartott vidékekre, ma is magukban hordozzák a tragédiát – derült ki a Vörös­iszap-kutatás 2020 elnevezésű projektből, amelyben a szakemberek a katasztrófa utóhatásait vizsgálták. A kutatások elsődleges eredményeiről csütörtökön online sajtótájékoztatón számolt be Bartal Anna Mária szociálpolitikus-szociológus, valamint Ferencz Zoltán szociológus-közgazdász, akik a vörösiszapömlés első, a társadalomra gyakorolt hatásainak vizsgálatát 2013-ban készítették el.

„Soha nem féltünk, mert nem tudtuk, mitől kell félni! Soha nem gondoltuk, hogy ez kiszakad!”

„Nem tudtuk elképzelni, hogy milyen ez, és amikor láttuk, az mindent felülmúlt. Úgy jött, mint derült égből villámcsapás!” – nyilatkoztak a vizsgálatot követően két évvel, 2015-ben, A vörösiszap-katasztrófa társadalmi hatásai címmel megjelent könyvben a túlélők. Egy önkéntes pedig így írta le a katasztrófát:

„A pusztítás leírhatatlan volt, se tévé, se fotóriportok nem tudták visszaadni azt a látványt. Ma is beleborzongok, ha annak a férfinak az arcára gondolok, aki épp a háza maradványait nézte, amikor odaértünk.

Annyira megrendítő volt, hogy nem tudtam, mit mondjak, nem tudtam mit mondani, mivel biztatni… én aznap hazautaztam, mert nekem volt hova, nekem csak egy nap rettenet volt, míg neki egy élet munkája veszett oda.” Ez a néhány mondat jól jellemzi az átélt trauma váratlanságát, nagyságát és a következményeket egyaránt.

Az életnek ára van

A mostani, a Társadalomtudományi Kutatóközpont égisze alatt lezajlott kutatásról szóló online sajtótájékoztató Az élet élni akar, de ennek ára van címet kapta. A kutatás egyik kérdése az volt, hogy fontos-e a katasztrófára való megemlékezés. Például Kolontáron minden évben szervezetten emlékeznek meg október 4-én a történtekről, az érintett települések közül itt a leggyakoribb az emlékezés. Ugyanakkor Somlóvásárhelyen egyáltalán nem tartanak megemlékezéseket. A kutatás szerint azonban a kistérség lakói fontosnak tartják a megemlékezéseket, elsősorban azért, mert „jó emlékezni, hogy a bajban hogyan segítettük a közösség tagjait”. Másodsorban az áldozatok emléke előtt adózni kell, és a gyász az, ami harmadsorban fontossá teszi a megemlékezéseket. Érdekes megfigyelés, hogy mindezek a fiatal generációban élnek a legerősebben. „Ezekben a megtört identitásokban a hősiesség, a közösségi erő megmutatása a vezető motívum, noha az emlékezésekkor még mindig zajlik egy gyászfeldolgozás is, amely az átélt megpróbáltatásokról, a veszteségekről szól” – fogalmazott Bartal Anna Mária.

Fejlődés, szegregáció, elvándorlás

A beruházások megítélése pozitívan változott az évek alatt. Míg 2013-ban inkább negatív volt a megítélése a kármentőalapból történt helyreállításnak, fejlesztésnek, addig mára csillapodtak a kedélyek. Hét éve például az új lakóparkok felépítése viszályt és irigységet szült, sokan feleslegesnek tartották például a „drága” térkövezést. Egyesek összetákolt viskóból összkomfortos kertes házba költözhettek, addig mások kénytelenek voltak az elpusztított otthonaikhoz képest kisebb térben új életet kezdeni. A kutatás eredménye most azt mutatja, hogy a kistérség lakói kifejezetten értékelik az infrastrukturális beruházásokat, például hogy orvosi rendelő épült a devecseri lakóparkban, iskolákat újítottak fel, valamint a foglalkoztatás lehetőségei nőttek. Azonban annak ellenére, hogy az egyébként is hátrányos helyzetű kistérség nagyobb része mára rendezett képet mutat, az elvándorlás tovább erősödött.

Már a 2013-as felmérés idején is megjelent a szegregáció kérdése a Kolontáron és Devecseren, a településtől földrajzilag is elkülönülő, újonnan felépült lakóparkok miatt. A mostani vizsgálat szerint a szegregáció enyhült, javult a hét évvel ezelőtti helyzethez képest, bár tovább gyengültek a szomszédi kapcsolatok, nem sikerült azokat a katasztrófa előtti szinte emelni. A kapcsolatok jelenleg kimerülnek a „szoktunk beszélgetni” szinten. Az említett devecseri – a kolontárinál elszigeteltebb – lakóparkban a szolgáltatásokkal az ellátottság, a közlekedési helyzet is sokat javult napjainkra, az új lakásfejlesztések is az új lakóterület közvetlen térségében zajlottak.

A szegregációhoz, illetve az embercsoportok közötti feszültségekhez tartozik, hogy a devecseri Danó-telep – a helyi cigánytelep – teljes egészében megsemmisült a katasztrófában. Az emberek beköltöztek a városba, hátrahagyva korábbi telepi életformájukat (a gettóélet politikailag korrekt megfogalmazása), és a többségi társadalom tagjai között elvegyülve máig látens konfliktusokat okoznak.

„Amikor a kártérítések történtek, akkor ezek a telepi életformát élő emberek beköltöztek a településre, ami egyrészt nagyon jó, mert megszűnt a szegregációjuk, másrészt viszont bekerültek egy zártabb közösségbe, ahol nem a sajátjaikkal voltak együtt. Ez mind a két oldalon feszültséget okozott” – részletezte Bartal Anna Mária. A szociálpolitikus-szocio­lógus hozzátette: legnagyobb arányban Devecserről, a nem cigány lakosságból történt elvándorlás.

Terhes örökség, Rossz egészség

Devecser többszörösen hátrányos helyzetű város. A hetvenes években még erős helyi értelmiségi réteg élt a Veszprém megyei kisvárosban, aztán a nyolcvanas években elvették a járási központi ragot és az értelmiség elköltözött a közeli Ajkára. A polgármester kivételével a település vezetői a szomszédos nagyobb városból járnak nap mint nap Devecserbe, amely 2011-ben kapta csak vissza járási rangját.

Így nem meglepő, hogy a kutatásból kiderült, az értelmiség helytállását nem sokra tartották a katasztrófa idején. Ötfokozatú skálán osztályoztak a megkérdezettek. A tűzoltók (4,5), a rendőrök (4,43), az önkéntesek (4,34) és a segélyszervezetek munkatársai (4,11) kapták a legmagasabb pontokat, a helyi értelmiség (3,76), a bankok (3,31) és a biztosítók (3,29) pedig a legalacsonyabbakat.

Hangsúlyos része volt a kutatásnak az egészséghelyzet, a pszichés (lelki) állapot felmérése. Eszerint tíz év alatt megduplázódott a kistérségben élők körében a krónikus betegségek száma. Mint ahogy a kutatók megfogalmazták, az idő múlása, az hogy tíz évvel idősebbek lettek az ott élők, egyáltalán nem indokolják a krónikus betegségek drasztikus növekedését. A test a katasztrófa miatti erős ­stresszre adott válaszáról van szó. Folyamatos feszültség és félelem, fokozott éberség, rossz álmok, alvászavarok – ezekről számoltak be a megkérdezettek. Bár a stressz csökkent, még idén augusztusban is majdnem mindenkinél mértek legalább egy negatív pszichés tünetet. A vizsgált személyek húsz százalékánál továbbra is megfigyelhető a fokozott éberség állapota, amely nyugtalanságra utaló tünet. A kutatók szerint ez azt jelenti, hogy az ember állandóan készenlétben van, folyamatosan valami veszélyt szimatol, állandóan arra készül, hogy bármikor történhet vele valami negatív.

A kutatók beszámoltak arról is, hogy szinte semmilyen részletesebb kutatás nem volt arra vonatkozóan, hogy a károsultak egészsége miként alakult az elmúlt tíz évben. Így azt sem tudhatjuk pontosan, hogy mikor a lúgos vörösiszap rátört az emberekre és környezetükre, az hosszú távon okozott-e a szervezetükben káros elváltozást. Volt ugyan egy nagyobb egészségügyi szűrés a légúti megbetegedésekre, de más nem. Bartal Anna Mária úgy vélte: „Mintha a közegészségügy és az egészségügyi kutatók lemondtak volna arról, hogy nyomon kövessék ezt a populációt.”

A kutatásban szintén részt vevő V. Komlósi Annamária pedig arról beszélt: addig nem mondható ki egészen biztosan, hogy nincs tünetszaporodás a katasztrófa következtében, amíg ezt meg nem mérték. „Legalább egy ilyen átfogó szűrés kijárna ennek a közösségnek” – hangsúlyozta a szakpszichológus, aki az ELTE Személyiség- és Egészségpszichológiai Tanszék címzetes egyetemi tanára, egyben a Magyar Pszichológiai Társaság katasztrófa­pszichológiai szekciójának elnöke.

Károk, felelősség

A katasztrófa okozta károkra való kérdésre a kutatás résztvevői – ebben a sorrendben – az ingatlanok lakhatatlanná válását, az egészségkárosodást és a lelki szenvedéseket nevezték meg. Hét éve még attól féltek a károsultak, hogy az ingatlanjaik elértéktelenednek, soha nem tudják majd eladni azokat, és nem fognak tudni elköltözni. A vörösiszap- katasztrófát átokként élték meg, amely röghöz köti őket. Ehhez képest ma már csak az érintettek egyharmada látja ennyire sötéten a helyzetet.

A felelősség kérdésében az emberek szerint toronymagasan a Mal Zrt. az első, másodsorban a védőgátak állapotát, harmadsorban a környezetvédelmi hatóságot említették a megkérdezettek. Ugyanakkor a fiatalabb korosztály már nem azt tartja fontosnak, hogy magát a károkozót megszemélyesítsék, arról kell beszélni helyette, hogy emberi mulasztás, tévedés, hanyagság történt.

A kommunikációs kutatás eredménye arról tanúskodik, hogy a kistérség lakói már inkább nem beszélnek a történtekről, mint igen. Néha beszél róla a megkérdezettek 47 százaléka, egyáltalán nem beszél róla a 23 százalékuk, gyakran beszél róla a 18 százalékuk, mindig beszél róla a kilenc százalékuk, egyáltalán nem érdeklik a történtek a három százalékukat. Somlóvásárhelyen a lakosság inkább a jövőre koncentrál, mint a múlt fájdalmaira. A kutatás eredménye szerint a katasztrófa sújtotta kistérség lakói a hírekből ma már az egyéni történeteket és a településfejlesztés híreit preferálják leginkább.

Saját hajuknál fogva

A kutatás megállapította, hogy eltérő mértékben sikerült feldolgozni a történteket. Kolontár és Somlóvásárhely sikeresebben ki tudta heverni a katasztrófát, mint Devecser. Ugyanakkor biztató, hogy jó a helyi közösségek ellenálló képessége (rezilien­ciája). Ez arra a kérdésre adott válaszokból derült ki, hogy szerintük mennyire képesek a saját sorsukat kézben tartani, amire önbizalmat jelző válaszokat adtak. Különösen Kolontáron erős a lakosság immunrendszere. „A tragédia elviselése a személyes narratívájukban valahogy úgy rögzült, hogy ők sok mindent átéltek, és ugyan sok problémájuk van, mégis viszonylag erős embereknek látják magukat” – fogalmazott V. Komlósi Annamária. A zárt közösségként működő Kolontáron sikerült a leginkább túllépni a katasztrófán, ám a katasztrófaelhárítás következtében felszínre kerülő ellentéteket rosszul élték meg. „Hét év dermedt állapot után a kolontáriak a saját hajuknál fogva tudták kirántani magukat” – mondta erről Bartal Anna Mária.

A kutatást végzők szerint egyébként az iszapkatasztrófa okozta tünetekkel – folyamatos feszültség és félelem, fokozott éberség, rossz álmok, alvászavarok – lehet számolni a Covid–19-járvány alatt is. A kutatás megállapította, hogy a devecseri kistérségben nem foglalkoztak kellőképpen a sérült közösségek egészségügyi, pszichés, társas kapcsolati jólétének rehabilitációjával. Pedig erre ugyanakkora hangsúlyt kellene fektetni, mint a fizikai környezet helyreállítására. A kutatók ezért a koronavírus-járvány miatt emlékeztetnek rá: most még a katasztrófaelhárítás fázisában vagyunk, de ez hosszú távú változásokat fog generálni gazdasági, közösségi szinten, a családi és társas kapcsolatainkban. Fel kell készülni arra, hogy ki és miként fogja helyrehozni ezeket a következő években, évtizedben.