Tuja

Ahogy a smaragdtuja ragyog egy könnyű tavaszi zápor után, nem lehet szavakba foglalni. Jelzőink vannak rá: üde, friss, ragyogó, de ezek csak szavak. A látvány és az érzés több ennél. 
Húsz éve telepítettük, amolyan kerthatárként ezt a növényt. Magról kelt, kicsi palántákat vettünk biztos helyről. Megágyaztunk nekik, tápláltuk őket, s mára háromméteres daliaként magasodnak. 
Az elmúlt években azonban elhagyta őket az erő. Barnulnak, kopnak, de még mindig küzdenek, s egy kiadós eső után még mindig tündökölnek az új hajtások. Úgy, mint rég. Olvastam sok helyen, hogy tuját már nem érdemes ültetni, mert a klimatikus viszonyok változásával hazánkban lassan életképtelenné válnak. 
Én még hagyok nekik időt, metszegetem az elszáradt részeket, biztatom őket, akkor is, ha tudom, hamarosan búcsúzni kell tőlük. 
S ha már búcsú, az legyen szép! Nyesegetem az elhalt részeket, hogy levegőt, életet kapjanak az újak, amik még élni szeretnének. 
Bizakodó vagyok. Nagy, csendes esőket várok, meleg napokat, hogy éledjen és erősödjön minden elvetett mag. Bizalmam ott van a teremtőben, aki nem kér számon senkit és semmit, és nem ítélkezik. Élni hagy. 
Smaragdtujáim öregek, de most is fénylő díszei a kertnek. Velük tartok az úton, ragyogásban, pusztulásban, megújulásban. 
Nagy tanítóim ők, így is próbálok bánni velük. 
 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)