Miért volt annyi bűnöző kísértet a századfordulón Ausztráliában?

A kísértethistóriák a mai napig népszerűek, turisztikai iparág is épül a témára különböző elhagyatott kastélyok formájában, amelyeket a turisták borzongás céljából keresnek fel – írja a Múltkor.

A túlvilág iránti érdeklődés nem újkeletű dolog, az emberiség létezésétől fogva figyelmet szentelt neki, ám a babonák és a népi mendemondák azok, melyek mondhatni „hitelesítették” a hiszékenyek szemében a szellemek evilági jelenését.

1882-től a Délkelet-Ausztrália területén fekvő Viktória állam lakosai ismétlődő “túlvilági” támadásoknak voltak kitéve, aminek többek között az említett babonás hitvilág engedett utat.

A támadók általában hús-vér emberek, egyszerű csalók voltak,

akik különféle maskarába bújva riogatták az éppen arra járókat. A bűncselekmények a XIX. századtól egészen az első világháborúig népszerűek voltak, amíg be nem vezették, hogy egy-egy elkövető elfogásáért juttatást kap a kézrekerítő.

Ezen időszak alatt, Ausztrália az olyan gazemberek melegágyaként szolgált, akik maguk imitáltak valamiféle jelenést, illetve szellemnek öltözve keltettek félelmet a békés járókelőkben. Minden lehetőség adott volt erre,

hiszen ekkor a kontinens még híján volt a képzett rendőri erőknek.

A gyenge rendfenntartás és a profizmus hiánya mellett további motivációt jelentett a tevékenységre az anyagilag megengedhető szórakozási lehetőségek hiánya is, tulajdonképpen akadtak olyan személyek, akik nem csupán nyereségvágyból, hanem saját szórakoztatásra követtek el szellemnek öltözve kisebb bűncselekményeket.

A technikai fejlődés pedig a kivitelezés minőségére adott még jobb lehetőséget, például a foszforeszkáló festék megjelenésével még kísértetiesebbé tehették a csalók a megjelenésüket,

sőt néha magát az öltözéket is gondosan kidolgozták, hogy a túlvilági hangulatot biztosítsák.

Az egyik ilyen alaposan kidolgozott jelmez 1895-ben készült, az elkövető egy lovag szellemét kívánta megszemélyesíteni, mégpedig a következő felirattal a páncélján: “készülj a végzetedre”, mely ha nem lett volna elég rémisztő éjjel, a “lovag” tetézte is a dolgot a lefejezéssel való fenyegetés eszközével. Az ország egyre nyugtalanabbá vált ebben az időszakban, mialatt – többnyire – a fiatalság egyre gyakrabban hajtott végre ilyen csínyeket. Egészen addig csupán polgárpukkasztó jelenség volt, míg előbb-utóbb bűncselekménnyé fajultak, hiszen egy kis idő elteltével, nem csupán azok éltek a lehetőséggel, akik unalomból és tréfából űzték ezt a tevékenységet, hanem a bűnözők is.

Az álruha remek lehetőséget adott számukra mindenféle eszközt, akár kést vagy pisztolyt rejtegetni, hogy erőszakos tettet hajthassanak végre. A helyzet odáig fajult, hogy

a lakosság megelégelte a folyamatos félelmet és fegyveresen lépett fel a bűnözők ellen,

ami kisebb-nagyobb összecsapásokhoz vezetett. A társadalmi tagolódást tekintve, többnyire a munkásréteggel fonta össze a köztudat az eseteket, ennek ellenére, ahogy Dr. David Waldron, a Playing the Ghost: Ghost Hoaxing and Supernaturalism in Late Nineteenth-Century Victoria szerzője is írja, tanárok, sőt még klerikusok is előfordultak az elkövetők között, nem beszélve arról a kisszámú középosztálybeli nőről, akik szintén részt vettek néhány csalásban.

Az egyik nem mindennapi túlvilági öltözéket viselő erőszakos csaló, Herbert Patrick McLennan volt 1904-ben, aki

barátcsuhába és csizmába bújva, izzókkal szerelte fel magát a hatás kedvéért.

Egy kilencágú ostorral közlekedett, azzal inzultálta és támadta meg a vele szembejövő nőket. Azt követően, hogy 5 font értékű jutalmat helyeztek kilátásba annak, aki elfogja, a hatóságokat levélben fenyegette meg, magát “a szellem” megnevezéssel illetve, hogy bárkit, aki őt követi, lelövi. A fenyegetés ellenére elkapták, és nem kis meglepetést okozott, amikor kiderült, hogy személye egy befolyásos papot és szónokot rejt. Börtönbe zárták, ám hamarosan ismét szabadlábra került

Egyéb szokatlan dolgokkal bővítették eszköztárukat a “kísértetek”, voltak, akik jelmez terén nyújtottak “kiemelkedő teljesítményt”, mások különös tevékenységgel hívták fel magukra a figyelmet. Az egyedi jelmezek között előfordult, hogy egyes személyek állítólag koporsót erősítettek a hátukra, azt a hatást keltve, mintha épp most támadtak volna fel nyughelyükről. Egy női szellemimitátor 1895-ben igen furcsa módon próbált a járókelőkben félelmet kelteni: egy hotel körül leselkedve gitáron zenélt.

A csalók főként babonákra alapozták tevékenységüket, így gyakran tevékenykedtek elhagyott telkeken, temetőkben és kietlen helyeken. Voltak, akik már a találkozás előtt félelmet kívántak kelteni, ezért az adott területre koponyákat, csontvázakat festettek, de volt olyan is, aki állatbőröket és karmokat viselt.

Nemcsak a túlvilági hangulat adott okot a félelemre,

hanem az is, hogy a kezdeti tojáslopáshoz képest a riogatók egyre durvább bűncselekményeket hajtottak végre, mint például a nemierőszak. Az elkövetők tetteinek komolyságával párhuzamosan nőtt a védelmet ellátó oldal fellépésének mértéke is. 1896-ban Charles Horman, egy veterán katona nem tolerálta tovább az eseteket és tüzet nyitott az egyik “kísértetre”, továbbá bottal támadt egy másik elkövetőre, aki épp egy nőt bántalmazott.

Nem csupán ő lépett fel egymaga az erőszak ellen, voltak szülők, akiknek a gyerekét szintén támadás ért, természetesen ők sem hagyták szó nélkül. Egy édesanya, akire csak Mrs. Date néven hivatkoznak a források, egész egyszerűen

ráeresztette pitbullját a lányát zaklató elkövetőre.

Az egyedi esetektől hamar eljutott a társadalom a csoportos fellépésig: 1913-ban egy tömeg üldözni kezdett és megvert egy férfit, aki egy idős embert terrorizált. A védelmi reakció felerősödött, ám nem lehet tudni, hogy ennek köszönhetően szűnt volna-e meg a jelenség. 1914-ben ugyanis kitört az első világháború, amelynek következtében az akkor alig 5 milliós Ausztrália mintegy 60 000 embert veszített, ami alapvetően változtatta meg a társadalmi viszonyokat.

Borítókép és képek: illusztrációk / Shutterstock