Szavazásértékelés

2019.04.11. 09:29

Olvasóinkba nem lehet belefojtani a hazaszeretetet

A múlt héten elfogadott szlovák himnusztörvény, a Lex DAC olyan szégyentelenül magyarellenes, hogy nem csitul – és nem is csitulhat – a közfelháborodás.

Forrás: MTI Fotó

Fotó: Krizsán Csaba

A dunaszerdahelyi futballdrukkerek számára egy-egy sportesemény már-már nemzeti ünnep számba megy. Az összekapaszkodással, a zászlólengetéssel, a mellkasokból felharsanó kiáltásokkal és a Himnusz éneklésével nem csupán azt tanúsítják, hogy szeretett csapatuk mellett maradnak jóban-rosszban, de egyúttal azt is megerősítik egymás és a világ felé, hogy vállvetve állnak helyt a közösen viselt kisebbségi sorsban, vészterhes és derűsebb időkben egyaránt.

Azt belátjuk, hogy akiben csak pislákol, annak kínos érzés lehet ilyen ősi, elsöprő és olthatatlan tűzzel szembesülni.

Arra azonban álmunkban sem gondoltunk volna, hogy a 21. század Európájában bekövetkezhet az, hogy a józan észnek, minden normális emberi értékrendnek, a V4-ek együttműködésének, a történelmi tapasztalatnak – és nem mellesleg a kisebbségek védelméről szóló, sokszor hangoztatott uralkodó narratívának – tökéletesen ellentmondó törvény szülessék. Ahogy arról mi is beszámoltunk, a szlovák parlamentben elfogadott jogszabály szerint május 15-től büntetendő annak a külföldi országnak a himnuszát elénekelni, amelyiknek nincs jelen hivatalos küldöttsége. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a törvényt a Most-Híd párt magyar képviselői is megszavazták. Ez az arcpirítóan diszkriminatív, fóbiás, ráadásul értelmetlen rendelkezés széles körű felháborodást és természetesen azonnali ellenállást – ha úgy tetszik, DAC-ot – váltott ki a legtöbb egészséges értelmű-érzelmű magyar emberből: petíció is indult a törvény ellen, a klub tulajdonosa is kijelentette, hogy amíg övé az egyesület, addig marad a Himnusz, a dunaszerdahelyi szurkolók néhány nappal később szinte felrobbantották a stadiont, úgy mennydörögték a nemzet fohászát, és Kárpát-medence-szerte most is szerveződnek a közös himnuszéneklések.

Hogy mit lehetne még tenni e félelmetesen abszurd rendelkezéssel szemben, arról olvasóinkat is megkérdeztük. Voksoláskor a szavazást választók több mint harmada (34%) nagyon frappánsan világított rá a helyzet mögötti sunyításra, rátapintva az egyszerre nevetni- és sírnivaló jelenségre: arra, hogy az EU máskor oly diadalittas kisebbségvédelmezői lám, hallgatnak, mint a sír. Most bizonyítsa az Európai Unió, hogy mire való! – mondták, követelték, jegyezték meg, dörmögték az orruk alá sokan, és nem alaptalanul. Hiszen azok, akik más kisebbségek igényei mentén évezredes, sőt, természeti törvényeket bírálnak felül, a magyar nemzet hátrányos megkülönböztetése idején a fülük botját sem mozgatják. De hát... Kampányidőszak van. Nem is értjük.

Voltak olvasóink (27%), akik a dunaszerdahelyi szurkolókkal teljes egyetértésben a legegyenesebb, legtisztább – és persze leghangosabb – reakciót választották: Teli torokból kell énekelni. Hangosabban, mint bármikor – vallották ők, szinte magától értetődően, jelezve, hogy most nem a behódolásnak van itt az ideje.

Hogy ami megőrzésre méltó, azt a magyarok leginkább az életük árán szokták őrizni, nem tántorít el holmi pénzbírság és néhány összevont politikusszemöldök.

A szavazók közel ötöde (24%) nem állhatta meg, hogy a helyzet fonákjára utalva oda ne csípjen egyet azzal a kijelentéssel, hogy: Idősebb vagyok, mint Szlovákia! A Felvidékből – fogalmazzunk így – „átformált” szomszédos ország felé alaphelyzetben baráti szándékkal, az együttműködés és a kölcsönös tisztelet jegyében kell fordulnia hazánknak, különös tekintettel a V4-es összetartozásra és a keresztény értékrendben gyökerező szolidaritásra. A bántás, a szándékos sértegetés mindig csak olaj a tűzre. Olvasóink ezen csoportja azonban arra figyelmeztet:

van egy pont, ahol azt kell mondjuk, hogy elég.

Igenis vannak dolgok, amiket senki nem köteles eltűrni, vannak, amik nem gyömöszölhetők be az elfogadás címkéjébe – legfeljebb akkor, ha az elfogadás címkét már előre eltorzították annak érdekében, hogy bármilyen idiotizmus beleférjen...

A Himnusz eredeti kézirata a gyulai városháza dísztermében 2017. január 20-án.
MTI Fotó: Rosta Tibor

És voltak olyan szavazók is (15%), akik meglepő módon elfogadhatónak tartják a Lex DAC-ot, mondván: Helyes, nem kell lépten-nyomon a Himnuszt énekelni. Ők talán úgy vélik, határon túli nemzettársaink számára – főleg egy stadionban – a himnuszéneklés a szotyiköpködéssel egy kategóriába tartozó rutinművelet, pedig nem ez a helyzet. Külhoni magyar testvéreinknek, köztük a DAC-szurkolóknak

minden egyes találkozás egyfajta szövetségmegújítást, a hűség rituáléját jelenti.

Ezt a rituálét nem mások rovására, hanem önmaguk megtartására végzik – ezért dördül fel az égig a Kölcsey tollából, de egy nemzet lelkéből felszakadó könyörgés a sporteseményeken, Csíksomlyón, sőt, gyanítjuk, hogy szentmisék és istentiszteletek végén és családi ebédek nyomán is. A mérkőzések elején zengő Himnusz tehát nemcsak koronája, hanem egyenesen gyökere és erőforrása minden együtt töltött pillanatnak – nem pedig „focinacionalizmus” vagy hivalkodó hergelés, ahogy néhányan állítják.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!