A senki földjén élnek a régi tanyavilág utolsó képviselői Nyugat-Bácskában (videó)

Rendesen beleveszett a Hazajáró Nyugat-Bácska Dunáig nyúló síkjába. Magával ragadta őket a folyók, mocsarak, fokok és rétek sajátságos vízi világa. Nem is akaródzik kikeveredni innen, a néhol senki földjévé váló kacskaringókból. Mert még mindig annyi életjelünk maradt a szinte érintetlen tájban, és értékünk a néplélekben. Mert akik ide kötődtek egy életre, a folyók öntözte Bácskai rögbe, ma is képesek erőt meríteni őseink kiapadhatatlan éltető forrásaiból.

A két műsorvezető, Kenyeres Oszkár és Jakab Sándor az M5 kulturális csatornán sugárzott szombati Hazajáró-epizódban a dunai árterek rengetegéből kijutva, Bezdánba betérve is talált olyan magyarra, aki nem külföldön, hanem szeretett szülőföldjén képzeli el jövőjét.

Bezdán is osztozott a környező települések sorsával: a mohácsi vész után elnéptelenedett, aztán újra telepedett, mezőváros lett, de fejlődését megtörte Trianon, majd a második világháborút követő vérontásoknak nagyszámú német és magyar áldozata volt, akik helyére délszlávok érkeztek. Az egyedi toronyú katolikus plébániatemplomnál találkoztak Hám Hiláriával, aki elmondta, miért ragaszkodik szülőföldjéhez: „Igen, jobb nekem itthon! A családom itt van, itt vannak a barátaim. Nem megyek el, mert egyedül lennék.”

Osziék később hajóra szálltak, hisz Délvidék Velencéjét igazán a vízről lehet megismerni.

A Dunát a Tiszával összekötő Ferenc csatorna utolsó szakaszára hajóztak ki, Haszánovity Fejzó navigálásával.

A hajózás végén a gyomruk azt súgta, illene megkóstolniuk a híres bezdáni halászlét. A lakoma helyszíne a holttá vált Baracska és a Duna találkozásánál, a Pikec csárda volt. Ahogy errefelé mondják: a bezdáni halászlé több mint szimpla étel. Szinte szakrális jelentőséggel bír...

A főúr, Takács András és a szakács, Einviler Károly avattak be a halpaprikás főzés titkaiba.

Végül a Hazajáró addig bolyongott a dunai árterek és holtágak tavirózsás kacskaringóiban, míg végül az ott felejtett senki földjén, Kengyia-szigetén kötöttek ki. Átvészelt háborúkat és államokat, túlélte a globalizációt, vad és szeszélyes vidékét csak a víz képes uralni. Itt éldegél a világtól elzárva, összhangban a természettel, Kovács István, s szomszédjában Kalinka Tamás, akik nem vágynak ebből a mesés vízi világból sehova. A dunai szigetek régi tanyavilágának utolsó képviselői ők, akiknek életét nem influenszerek és világtrendek, hanem a Duna környezete alakítja.

A 18 éves Tamás mesélt arról, hogy itt a „senki földjén” élni, szerinte a valódi szabadság: „a szerb-horvát háború után ez a 900 hektáros terület, ez a Kengyia-sziget, de facto Szerbia fennhatósága, de kataszterileg ez Horvátország. Sokan úgy mondják, hogy ez igazából egy aranybánya annak a természeti embernek, akik még 50- 100 évvel ezelőtt itt nemcsak páran voltak, hanem tulajdonképpen az egész falu pákászatból,- halászat, vadászat, gyűjtögetés – élt. És nagyon kevesen maradtak, mert ezt törvényekkel korlátozzák. A halászatot is, a vadászatot is, gyűjtögetést is, és ezért akik itt élnek, azok két tűz közé szorulnak, de ez a kultúránk része, mert itt több ezer éve ebből éltek meg. Ezt nem lehet egyszerűen elsöpörni.”

A Hazajáró Nyugat-Bácskai útja, kísérőjük G. Nagy Lilla vízparti hegedűjátékával ért véget.

Borítókép: illusztráció