Cukorgyár privatizáció után: csak a siló maradt a romok mellett

„Ki az az őrült, aki megszüntetne egy négymilliárdos eszközértékű gyárat?” – A Mátra Cukor Rt. egykori vezérigazgatójának az 1990-es évek első felében elhangzott kijelentése nem segített egyik üzemen sem. A Mátravidéki Cukorgyárakból lett cég hatvani és selypi telephelyén az ezredforduló időszakában véget ért a termelés.

Magyarországon egyes politikai erők időről időre megpendítik a korábbi privatizációs ügyletek átvizsgálását. A mérsékeltebbek a közelmúltbeli megállapodások egy részének a felülvizsgálatát szorgalmazzák, míg a radikálisabb vonalat képviselők górcső alá vennék a rendszerváltozás óta megvalósult magánosítás valamennyi elemét. Az országgyűlési választási kampányban elhangzott olyan ígéret is, amely kilátásba helyezte a cukorgyárak újraindításának a lehetőségét.

Az utóbbi hónapok cukormizériája kapcsán még inkább felerősödtek azok a hangok, amelyek szerint rossz döntés volt leépíteni a hazai édesítőszer-előállítást. A valamikori Mátra Cukor Rt. hatvani és selypi gyárainak a helyén ma már csak néhány épület, valamint többhektárnyi rom emlékeztet az évszázados múltra.

A múlt sokkal szebb volt, mint a jelen

A hatvani cukorgyár – amelyet a Deusch–Hatvany-család alapított – 1889. szeptember elsején kezdte el a termelést, míg Selypen, a Schossberger Henrik által építtetett gyárban egy évvel később kezdődött el az édesítőszer előállítása. 1972-ben a két megyénkbeli gyár Mátravidéki Cukorgyárak néven egyesült. Amikor 1980-ban megszűnt a Cukoripari Vállalatok Trösztje, s a cukorgyárak önállósodtak, a selypi és a hatvani gyár továbbra is összevontan működött. Így privatizálták a céget, amit előbb a francia Eridania Béghin-Say vásárolt meg, amely továbbadta a német Nordzuckernek. A termelés leállását követően a gyárépületeket lebontották, de a tárolósiló még működik.

Érsek Zsolt a magánosítás időszakában cukorgyári vezetőként kísérte figyelemmel a folyamatot, később a részvénytársaság felügyelőbizottságának elnöke lett, majd 1994-ben országgyűlési képviselővé választották.
– Az akkor már agonizáló ágazatban jól jött a tőkeerős befektető – mondja. – Ésszerű döntésnek számított a privatizálás, amely több mint egy évtizeddel meghosszabbította a gyárak fennmaradását. Más kérdés, hogy az európai uniós kvótarendszer átírta a hazai cukortermelés lehetőségeit.

[caption id="" align="alignleft" width="350"] A cukorsiló sem segített. Ma már csak a romok emlékeztetnek a dicső múltra. Fotó: Albert Péter
[/caption]

A politikus szerint bármikor el lehet végezni a hajdani ügyletek felülvizsgálatát, de ennek nem sok értelmét látja.
– A döntéshozók feltehetően az akkor hatályban lévő törvények szerint jártak el, ám ha kiderülne, hogy mégsem, akkor két évtized elteltével mit lehetne tenni? – kérdez vissza. – Vegyük fejét az Antall-kormány Állami Vagyonügynöksége egykori vezetőjének...? A hasonló kezdeményezések sehová sem vezetnének.

Senki nem győzött a belháborúban

Szigeti Tamás régi selypi cukoripari dinasztia tagja: dédnagyapja a gyáralapítók közé tartozott, nagyapja főgépészként, édesapja pedig osztályvezetőként szolgálta a céget – egy életen át. Ő maga 27 évig dolgozott a selypi üzemben, és osztja azok véleményét, akik úgy tartják, hogy érdemtelenül bántak el gyárukkal.
– Azt hittük, hogy 2010-ig kihúzhatjuk – mondja. – Megdöbbentünk, amikor 1998-ban bejelentették, hogy bezárják a gyárat, hiszen az előző napokban még a fejlesztés részleteiről beszélgettünk a vezetőséggel. Az egykori selypi dolgozók máig esküsznek rá, hogy a hatvani lobbisták okozták a vesztünket. Hiába gyártottunk mi jobb édesítőszert, ha a másik telephelyen kiharcolták, hogy náluk épüljön meg az új cukorsiló. Abban bíztak, hogy ezzel legalább ők megmenekülnek. Nos, tévedtek.