Deák Bill Gyula: én vagyok a kedvenc, nem a mostani műanyagok

“Egyszer megkérdezték tőlem, hogy lehet így bluest énekelni. Hát, mondom úgy, hogy egy szobában laktunk hatan a Külső Jászberényi úton, a dzsumbujban. A wc kint volt, bent egy lavórban fürödtünk, és nagyon nagy dolog volt, ha karácsonyra kaptunk egy almát” – mondja Deák Bill Gyula, aki 70. születésnapját nagykoncerttel ünnepli a Papp László Budapest Sportarénában november 9-én.

Mindenki Bill kapitányát arról kérdezte a Nullahategy, mi lehet az oka, hogy már három generáció fújja kívülről a dalait, és azt is elmondta, milyen jótanáccsal látja el a mai fiatal zenészeket.

Ez egy kerek évforduló, alkalmas az összegzésre, számvetésre.

Van, aki összegez, én nem törődöm ezzel. Mennie kell az életnek tovább, remélem még élek öt-tíz évig. Addig is szeretnék még pár dolgot csinálni és a családommal, a közönségemmel lenni. Ez az életem: a zene meg a család.

Az ilyen életműkoncerteken mindig nehéz összeállítani a repertoárt. Vannak kötelező darabok, amiket mindenképp el kell játszani, de azért számíthatunk meglepetésekre?

Rengeteg számunk van, csipegetünk innen-onnan, minden korszakból játszunk majd. De a műsor fő gerincét valóban olyan dalok adják, amelyeket muszáj játszani, mert várja a közönség. Lesznek sztárvendégeink is: Hobo, Ganxta Zoli és Big Daddy Laca, ők külön-külön, és velem együtt is fognak énekelni.

Mára már három generáció énekli a Bill nótákat. Mit gondol, mi a dalaiban az a közös pont, fogódzó, amelybe bárki bele tud kapaszkodni kortól függetlenül?

Szerintem az emberség a lényege az egésznek. Minden körülmények között embernek maradni, ez a legfontosabb. Nem én írom a dalaimat, de nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy olyan emberekkel dolgozhatok együtt, mint Hobo, Horváth Attila, Koltay Gergő. Ők éreznek rá a legjobban arra, milyen szövegek állnak jól a dalaimnak.

A bluest a feketék elnyomása, a bánat, a nyomor szülte, legtöbbször a témája is ehhez köthető.

Igen, ez egy kisebbségi műfaj, de amit én csinálok, az nem tiszta blues, hanem rhythm and blues. Tradicionális bluest is tudok játszani, de ha csak ebben mozognék, nem jönne el ennyi ember a koncertjeimre. A lényeg, hogy az ember lelke megérintse a közönséget. Ha ez sikerül, akkor én nagyon boldog vagyok. Csodálatos érzés látni, ahogy a közönség énekel, tapsol, kiabál, sír. Látni a fiatalokat, hogy tudják a szövegeket, ez nagyon nagy dolog. Pedig ezek a dalok jó régiek, de valamiért őket is megfogják. Lejön a koncertemre a nagymama az unokájával, és én vagyok a kedvence, nem pedig a mostani műanyagok.

Azt mondják, a blues egy életérzés, életstílus. Önnek mit jelent a blues?

Egyszer megkérdezték tőlem, hogy lehet így bluest énekelni. Hát, mondom úgy, hogy egy szobában laktunk hatan a Külső Jászberényi úton a dzsumbujban, a wc kint volt, bent egy lavórban fürödtünk, és nagyon nagy dolog volt, ha karácsonyra kaptunk egy almát. De jó volt, szép volt, a fiatalságnál nincs is szebb.

Mikor annak idején meghallotta Orszáczky Jackiet és Lakatos Bögöly Bélát egy koncerten, másnap abba akarta hagyni az éneklést. Mit tudtak ők akkor, amit Ön nem?

Azt tudták, amiből most már én is tudok egy kicsit (nevet). Olyan kisugárzásuk volt, amilyen nem volt itthon senkinek. Akkoriban csak Amerikában lehetett ilyet látni-hallani. Nagyon sokat tanultam tőlük, és örülök, hogy volt olyan jó hozzám a Jóisten, hogy összehozott velük. Orszáczky kezdte mondani, hogy én vagyok a magyar blues király, sokat énekeltem velük a Syriusban. De játszottam Szakcsi Lakatos Bélával, Babos Gyulával, Kőszegi Imrével, Tony Lakatossal, Radics Bélával, Bencsik Samuval, Somló Tamással, Charlieval, Presserrel és még sok mindeki mással.

Mikor volt a blues fénykora Magyarországon és most hogy látja a műfaj helyzetét?

A Hobo Blues Banddel mi hoztuk be ezt a műfajt az országba, utána indult hódító útjára, a blues lett a divat. Mi mondjuk nem divatból csináltuk. Ezt szeretni, érezni kell. Ez nem csak életérzés, hivatás is.

Több fiatal zenésze a Kőbányai Zenei Stúdióból kerül ki. Milyen hasonlóságokat és milyen különbségeket lát a mai fiatal muzsikusok és fiatalkori önmaga között?

Ugyanúgy szeretik a zenét, mint én. Bár, őszintén megmondom, úgy érzem, bennem még mindig sokkal több tűz van, mint sok emberben itt, Magyarországon. De ez érződik és hallatszik is, amikor énekelek. És kell is, hogy meglegyen a tűz, mert ha nincs, akkor nincs értelme ennek az egésznek.

Ha kérnek valamilyen jótanácsot, vagy iránymutatást Öntől, mit mond nekik?

Azt, hogy gyerekek, ezt szeretni kell, és soha nem szabad feladni. Én sem adtam fel, pedig sokszor mondták, hogy nem vagyok színpadképes, nem vagyok tévéképes, de én mentem tovább, nem adtam fel. És erre büszke vagyok.

Tervez új lemezt?

Igen, jövőre szeretnék egyet, egyelőre nem árulom el, hogy kivel, még bizonytalan. De az, hogy ilyen sok ember eljön a koncertjeimre, azt bizonyítja, hogy még mindig van rám igény, ezért nem állok meg.

Borítókép: nullahategy.hu