Balázs Fecó: nekem a zenélés az életem

A 888.hu számára adott személyes hangvételű interjújában a zenei pályaválasztásának okaitól kezdve a neotonos és a taurusos idők történésein át a Korál zenekar máig tartó korszakáig beszélt 50 éves zenei pályafutásáról Balázs Fecó. A magyar rocklegendák egyike azt is elmondta, hogy fontos lenne a Hungaroton nemzeti kincset jelentő, hajdani zenei anyagainak a visszaállamosítása.

Hogyan köteleződött el a zene mellett, és miért pont rockzenész lett?

Az egyik fordulópont az életemben az volt, hogy soha senki nem volt zenész a családomban. Én négyéves koromban elveszítettem az édesanyámat, így engem az apai ági nagymamám nevelt. A Fradi-pályához közel laktunk, ott volt egy gangos bérház, amiről később megszületett A kölkök a hátsó udvarból című dal is. Ott szombat-vasárnap – jó ebédhez szól a nóta jelleggel – jártak ki vándormuzsikusok tangóharmonikával, hegedűvel és délben eljátszották az akkori slágereket, táncdalokat, de még a népdalokat is. Ez engem annyira megfogott, hogy az apámtól kértem karácsonyra egy tangóharmonikát. Hallás után megtanultam egy-két dalt, és az egyik szombati ebédnél csönd volt. Lebetegedhetett az egyik muzsikus, ekkor vettem a bátorságot – mivel a földszinten lakunk, így föntről nem lehetett látni engem –, kimentem és elkezdtem eljátszani azokat a dalokat, amiket megtanultam hallás után. Ez annyira jól sikerült, hogy a lakók ugyanúgy dobálták le nekem az újságpapírba csomagolt pénzeket az emeletekről, mint a vándormuzsikusoknak. Ez volt az első gázsi életemben, amit a zenélésért kaptam. A házban lakott egy zongoratanárnő, aki észrevette, hogy muzikális vagyok és elkezdett tanítani. Aztán jött a zenei általános iskola, ami Magyarországon az első ilyen iskola volt. Úgyhogy nekem komolyzenei végzettségem van, ami azzal kezdődött, hogy a Bakáts Téri Ének-zenei Általános Iskolába jártam, aztán sikeresen felvételiztem a konzervatóriumba zongora szakra, ahol még egy évig a Presser Picivel jártam egy zongoratanárhoz. Ő akkor került az Omegába, én meg rá egy évre a Neotonba. Nekem a komolyzene iránti elköteleződésem olyan komoly volt, hogy sem a tanáraim, sem a szüleim nem tudtak lebeszélni arról. De aztán a Beatles, a Rolling Stones és a Deep Purple annyira megfertőzött, hogy mégis elhagytam a komolyzenét. Az idősebb zenészek akkor azzal próbáltak lebeszélni a könnyűzenéről, hogy nem érdemes azzal foglalkozni, mert az csak pillanatnyi divat. Azt mondták, hogy a Beatles meg a hasonló zenék ahogy jöttek, majd úgy el is mennek, egy-két év múlva már sehol sem lesznek. Nekik nem lett igazuk, én pedig már 50 éve az akkor elkezdett zenei úton haladok, ami nem munka, hanem szerelem, amit a közönség is szeret, mert érzi, hogy azt csinálom, amit igazából szeretek. Ennél nagyobb ajándék a sorstól nekem nem kell. Minden ember megbán bizonyos dolgokat, de ha mérlegre teszem a jó és rossz emlékeimet, akkor azt lehet mondani, hogy az én életem mérlege a pozitívumok felé billen. Nem bántam meg semmit, mindennek úgy kellett történnie, ahogy meg volt írva.

Hogyan fordult komolyra a könnyűzenei zenélés, azaz hogyan kezdődött a profi zenészi pályafutása?

Mikor bekerültem a zenei gimnáziumba, ott mindeninek kötelezően volt egy zenekara. Én a nagy Beatles-Rolling Stones-párbajban a mai napig kedvenc együttesemet, a Beatlest választottam, mert a dallomos zenét szerettem. Aztán az így megalakított saját zenekarommal elindultam egy kerületi Ki mit tud?-selejtezőn, ahol összekerültem az akkor már ismertnek számító Neoton zenekar tagjaival. Közülük hárman jártak a Közgazdaságtudományi Egyetemre. A Neoton akkor gyakorlatilag a Közgáz zenekara volt. De akkoriban sok zenekar kötődött így egy-egy egyetemhez vagy intézményhez. Az Omega például a műszaki zenekara volt, a Metro a Metro Klubnak volt az együttese, az Illés meg fönt volt az Echóval a várban. Klubszinten is játszottak a zenekarok, ahová csak tagságival lehetett bemenni. Ezek a zenekarok ebben az időszakban még csak világslágereket játszottak, saját számokat egyáltalán nem.

Amikor találkoztam a Ki mit tud?-on a Neotonnal, akkor annak az orgonistáját éppen elvitték katonának, ami miatt Pásztor meghívott, hogy játsszak velük. Ekkor, 1967-ben történt meg a nagy átfordulásom a komolyzenétől a könnyűzenére. Ekkor volt baromi nagy sláger – a magyar rockzene kitörölhetetlen nagy gyöngyszeme –, a Kell, hogy várj. Azt nem lehet leírni, hogy akkor mit jelentett egy tévés szereplés után föllépni valahol. Akkor még nem volt Megasztár. A beat- és popzenének azt a korszakát megélni az egy fantasztikus érzés volt. Akkor volt a hagyományos Illés, Metro, Omega – mint az elsők –, utánuk pedig a második generációban jött a Hungária, a Pannónia, a Syrius, mi meg még néhány másik együttes. Így kerültem be a Neotonba, amivel 1970-ben elkészítettük a Bolondváros című első nagylemezt. Som Lajos volt a basszusgitáros, Debreczeni Ferenc a dobos, Pásztor László a szólógitáros és a Neoton név tulajdonosa, Galácz Lajos volt a ritmusgitáros, én pedig a legfiatalabbként, alig 17 évesen billentyűs voltam.

A neotonos korszak után aztán jött egy váltás a keményebb rockzene irányába. Mi inspirálta ezt a váltást?

A Neoton '68-ban második lett a Ki mit tud?-on a Hungária mögött, és így 1971-ben eljuthattunk Afrikába, Nigériába és Ghánába a Ganz-MÁVAG egy termékbemutató körútjához kapcsolt kulturális programként, amelyen Karda Bea is részt vett. Visszafelé jövet pedig Amszterdamban láttunk egy koncertplakátot, ami a Black Sabbath Paranoid lemezbemutatóját reklámozta. Mondanom sem kell, hogy ezután nem sokkal már ott is csápolt az egész zenekar a Black Sabbath koncertjének az első sorában. Ami ott történt, az alapvetően meghatározta Som Lajos és az én életemet. A '71-es Black Sabbath-koncert hatására már a hazafelé tartó repülőn elhatároztuk Som Lajossal, hogy alapítunk egy zenekart. Meg is beszéltük, hogy Som Lajosnak van egy barátja, akivel már játszott, Radics Béla gitáros, aki az új zenekar szólógitárosa lesz. A Debreczeni Ferencet akartuk dobosnak, csak őt közben elvitte az Omega, mivel miközben mi Afrikában turnéztunk, addig átalakult a magyar könnyűzenei élet, mert elment az Omegából Presser meg Laus. Úgyhogy ezért Debreczeni helyett a Metro együttes dobosára, Brunner Győzőre esett a választásunk az új együttes megalakításakor. Ő azért is kellett, mert szükségünk volt egy olyan tapasztalt, rutinos emberre, akit az akkori hivatalos helyek ismernek, tehát az egyetlen tévé meg rádió, illetve a hanglemezgyár, amit már akkor az Erdős Péter irányított mindenható egyeduralkodóként egyedül eldöntve, hogy kinek lesz lemeze és kinek nem. Akkoriban elsősorban csak a politikai megbízhatóság számított. Ha valakinek nagy sikere volt, akkor az csak olaj volt a tűzre, féltek tőle, mivel mindenben politikát láttak. Tehát 1972-ben mi négyen megalapítottuk a Taurus együttest. Én itt kezdtem el dalokat írni, énekelni és itt találkoztam a barátommal, Horváth Attilával, aki a magyar könnyűzenei élet nagy része számára számtalan slágert írt. Ő írta mind az én, mind pedig a Korál dalainak a kilencven százalékát. De az összes Piramis- és Cserháti Zsuzsa-dalt is ő írta.

Óriási közönségsiker volt az, amit csináltak, de a pártállam zenei főkorifeusa, Erdős Péter nem szerette Önöket, el is kaszálta mindenhol.

1972. május elsején több mint tízezer ember előtt mutatkoztunk be abban a szentélyben, ami a Budai Ifjúsági Park nevet viselte. Olyan nagy sikerünk volt, hogy a legnagyobb nyári idegenforgalmi szezonban Radics Bélának a rajongói, akik főleg peremkerületi srácok voltak Újpestről, Angyalföldről és Csepelről csoportokban mentek az utcán és azt kiabálták, hogy Bélát a pártba, Radicsot a kormányba. Ez eljutott az akkori hivatalos helyekre, ahol mindentől féltek. Az állam mindenben politikát látott, ahol több ember jött össze. Ugyanakkor viszont a Népstadionban a kettős rangadókon hagytak egy szelepet, hogy az emberek kiüvölthessék magukat.

De sajnos hiába volt nagy sikerünk. Nem kaptuk meg munkánk gyümölcsét. Már a nagylemezt nem vehettük a kezünkbe. Erdős Péter, aki később azt is megengedhette, hogy a privát életét bevigye a szakmába, egy személyben döntött így ugyanis. Ő megengedhette magának azt, hogy a sikertől függetlenül annak ossza el azt az akkor valutáért mért anyagot, amiből préselték a nagylemezeket, akiknek akarta. Abban az évben, amikor még Som, Brunner, Radics meg én együtt voltunk, '72 augusztusában itt járt nálunk egy világhírű együttes, a Free, melynek akkoriban az aktuális slágere az All right now volt. Azzal az énekessel, Paul Rogersszel, aki később a Queen együttes énekese lett Freddy Mercury halála után. Aki ott volt azon a '72-es bulin, az tudja, hogy mit jelentett egy rockkoncert délután három és öt óra között, verőfényes napsütésben. Illúzióromboló. Azért szervezték ilyen körülmények közé ezt a koncertet, mert félt a politika tőlünk. Tartottak attól, hogy ott van 10-12 ezer ember, ami miatt lehet valamilyen balhé is a helyszínen. Nem volt balhé, viszont akik ott voltak, azok tanúsíthatják, hogy sokkal nagyobb sikerünk volt, mint a minket követő világhírű zenekarnak, a Freenek. Mi ennek ellenére sem kaphattuk meg a munkánk gyümölcsét. Aztán mind a szakma, mind a közönség meglepetésére egy tagcserére került ekkor sor. Som Lajos helyett Zorán lett a basszusgitáros egy rövid időre. De ekkor sem lehetett nagylemezünk. Viszont volt egy tíz előadásból álló jugoszláviai turnénk. Ez egy nagy dolog volt akkor, hiszen sportcsarnokokban játszottunk Szabadkától Belgrádig. Volt egy szerb menedzser, aki megvette a legendás Orszánszky Jackie-féle Syrius együttesnek és a Taurusnak a jugoszláviai fellépési jogait. Az ő szervezésében minden városban úgy léptünk fel, hogy a Syrius és a Taurus mellett fellépett egy népszerű jugoszláv együttes is. A turné közben viszont kiderült, hogy a menedzser egy szélhámos volt, aki lelépett Amerikába a turné pénzével. Hazajönni csak Zorán nyelvtudásának meg a nagykövetség segítségének köszönhetően tudtunk. Ez után a turné után mindannyian egy új életet kezdtünk. Az én életemben is lezárult ezzel egy meghatározó korszak. Ez volt az első élményem arról, hogy tetszik az embereknek az, amit csinálok.

Hogyan született meg a Korál, ami aztán akkora siker lett, hogy Erdős Péterék már nem léphettek fel vele szemben komolyabban?

Rövid, nyugati vendéglátózás következett ezután. Egy alkalmi zenekarral, Zoránnal, Brunnerrel meg két fiatal sráccal kimentünk nyugat-európai éjszakai szórakozóhelyekre. Minden világslágert eljátszottunk, amire akkor az emberek táncoltak. 1973-ban ezzel nagyon sok pénzt kerestünk az akkori magyar keresetekhez képest. Amikor '74-ben hazajöttem, akkor engem azzal a hírrel vártak itthon, hogy Koncz Zsuzsa zenekart keres. Az első Korál aztán ezért is alakult meg, kifejezetten Koncz Zsuzsa kísérőzenekaraként. Ezután két évvel pedig eldöntöttem, hogy felélesztem a '72-es Taurus hagyományát. 1978. május elsején aztán végre sor került a Korál bemutatkozó koncertjére az Ifjúsági Parkban Demjén Rózsi V'Moto-Rock együttesének az előzenekaraként. B. Tóth László volt a műsorvezető, és emlékszem, hogy négyszer is visszatapsoltak minket, nem akarták engedni, hogy Demjén Rózsiék elkezdjék a fellépésüket. Az Ifjúsági Parkban a színpad fölött volt egy büfé, ahol ott volt az egész szakma, mert mindenki kíváncsi volt az új zenekarunkra. A közönség pedig azt kiabálta, hogy: Akárhogy is fáj, a Korál itt a sztár. Magyarul: nem engedtek le minket a színpadról. B. Tóth László ekkor mondta a tömegnek: megígérem, hogy a Korál majd még máskor is fel fog lépni itt, a Budai Ifjúsági Központban. Ez aztán így is történt és a statisztikák szerint az Ifjúsági Park történetében a harmadik legnagyobb létszámú közönséget a Korál hozta be.

Akkor a zenekar nagyon beindult, és ezért Erdős Péter már nem tudta megindokolni, hogy miért ne lehessen bakelitünk, úgyhogy már lett nagylemezünk is. Az 1981-es Táncdalfesztiválon aztán a Homok a szélben meghozta nekünk azt a sikert is, hogy kiszélesedett a közönségünk. Akkortól már nemcsak az alföldi papucsos, szimatszatyros és kitűzős tinik generációja hallgatott minket, hanem már az ő szüleik is. Ez egy fantasztikus időszak volt egészen 2018. május 5-ig, amikor a Budapest Sportarénában méltóan és végleg elbúcsúztattuk a 40 éves Korált. A koncertről készült felvétel – Amikor vége az utolsó dalnak címmel – december elején lesz majd látható a Duna Televízióban két részben. Szerintem életünk legjobb koncertjét adtuk, amivel végképp lezártam egy korszakát az életemnek. Annak idején volt egy tévé, egy rádió, de nem volt Megasztár. Nem lehetett playbackes tátogást előadni, csak élőben lehetett koncertezni. Nekünk pedig a '80 és '82 közötti sikeridőszakban évente 460 koncertünk volt. Péntek, szombat és vasárnap három-négy élő koncertünk is volt. Ez meg is viselte a szervezetemet.

A rendszerváltás milyen változásokat hozott a magyar könnyűzene világába? Jó vagy rossz irányba mozdultak el a dolgok?

A rendszerváltás különösebben nem érintett engem. Én mindig egy oldalon álltam. Irigylem a gyermekemet, aki előtt egy nyitott világ áll. Előttem nem volt nyitott a világ. Én egy zárt ketrecben voltam, ahol örülhettem annak, ha megadták a lehetőséget arra, hogy háromévenként 50 dollárt kapva kimehetek a nyugati világba és megnézhetem azt. Egy illúzióval viszont addigra már szegényebb voltam, mint a korosztályom nagy része, mert amikor 1971-ben a Neotonnal kijutottam Amszterdamba és Afrikába, akkor rádöbbentem egy olyan világra, ami egészen más volt, mint amit az iskolában tanítottak nekünk. Rákérdeztem dolgokra, de nem kaptam választ. Viszont a saját szememmel és érzékeimmel jöttem rá arra, hogy a két világ között behozhatatlan különbség van.

Engem nem érintett a rendszerváltás, mert az én dalaimat szerették a múltban is, meg a mai világban is kedvelik azokat. Ezért többgenerációs előadónak tartom magam, bár a múltból kétségkívül többen kötődnek hozzám, mint a jelenből. A korosztályom előadóin, Charlie-n, Demjénen és a többieken is olyan gyerekek nőttek fel, akik ma már nagymamák.

Természetesen megváltozott a világ mostanra. Amíg Neotont, Boney M.-et, Eruptiont meg ezt a két lányos képű tagból álló Modern Talkingot lehetett csak a lemezboltokban kapni, mert nem volt más választás, addig lehetett manipulálni a zenehallgatókat. De amikor kinyílt a kapu és mindenki mehetett Gorenjét meg bármit behozni a Nyugatról, hát akkor egyre többen elkezdték másként látni a dolgokat, mint addig. Mindent meg lehet venni és bármit le lehet tölteni ma már a netről. Ez jó, mert mindenki kiválaszthatja magának azt, amit jónak tart. Ugyanakkor ez az én zenémet kedvelő korosztályokat nem befolyásolja. Ők a mai napig követnek engem. Ők tartanak életben minket. És hogy a magyar zenészek közül az egyik vagy másik kollégának jobban vagy rosszabbul sikerült a pályája, arról én nem tehetek. Szerintem az élet minden területén és mindannyiunknak megadatik valamilyen módon a szerencse. Van, aki jól tud élni vele, és van, aki mellett elmegy.

A magyarországi rendszerváltás korszakának a változásaiból azért Ön is kivette a részét, hiszen az Ön nevéhez fűződik a sitkei kápolnafelújítás ügyének a magyar zenészek általi felkarolása. Ugye ez volt az egyik legelső, valóban az államtól független, tisztán civil kezdeményezés?

A '80-as évek közepén már átalakult a magyar könnyűzenei közönség. Az addigi alföldi papucsos, szimatszatyros Piramis, Korál, P. Mobil, Karthago, Hobo és hasonló zenekarok hallgatásán felnőtt közönség megváltozott. Váltottak, nekik új ideáljaik lettek. Az Első Emelet, a Dolly Roll, a Hungária és Ákos, mivel akkor jött be a Depeche Mode. Tehát egy teljesen más világ is megjelent. Ebben az időben, 1985-ben a Korál éppen Sárváron lépett fel és szállásproblémáink voltak ott. Kiderült, hogy Sárvár mellett Sitkén van egy kastélyszálló, ahol van hely a számunkra. Az úton egy nagyon szép, de romos épület mellett mentünk el, ami egy már nem vallási célú kápolna volt. A romos kápolnához tartozó kastélyban megszállva este néztük a tévét, ahol a Párizsban élő Czifra György zongoraművészről volt egy portréfilm. A sitkei kápolnafelújításra pedig az adta nekünk az ötletet, hogy Czifra György elmondta, ő felújított a saját maga számára egy régi kolostort Párizs mellett, ahol aztán zongoraesteket tartott, meg helyet adott a legkülönfélébb társművészetek kiállításainak. Akkor határoztam el egy-két helyi emberrel, a szombathelyi Lord együttessel, Vida Ferivel és annak a Kovács Ferencnek a családjával, aki a kastélyszálló tulajdonosa volt, hogy kezdjünk el valamit a sitkei kápolna helyrehozataláért. Akkoriban Magyarországon nem nagyon voltak fesztiválok. Ma már szinte minden faluban van egy lecsó- vagy bármilyen fesztivál. Akkor igazában csak Budapesten volt minden május elsején a tabáni fesztivál volt, ahol az LGT meg a Mini játszott többnyire. 1986-ban volt az első sitkei megmozdulásunk, ahol talán ezer ember lehetett ott. Azóta már 33 éve megy a kápolnakoncert. A '90-es években minden évben volt erről a tévében egy egy- vagy másfél órás koncertközvetítés. Abszolút megérte megszervezni. Nagy társadalmi összefogás eredménye volt ez. A magyar zenészszakmának a 98 százaléka közreműködött ebben az akcióban. 1990-ben, amikor Sitkén bemutattuk az István, a királyt az eredeti szereposztásban, akkor több mint 20 ezren voltak kíváncsiak rá. Ennek a bevételéből sikerült mind kívül, mind belül rendbe hozni a kápolnát. Ez a hely mára egy olyan hiteles hellyé, egy olyan állandó színpadképpé vált, amit szeretnek az emberek. 33 éve minden évben működik ez a koncerthelyszín, és ha az idő is jó, akkor általában 10-15 ezer ember meglátogat. Ezzel a rendezvénnyel azóta is fenntartjuk a kápolnát, de mellette még nagyon sok más helyi dolgot is támogatunk a nyugdíjasoktól kezdve a sportklubig bezárólag – állami támogatás nélkül. Örülök, hogy ennek a dolognak a részese lehettem. Kitörölhetetlen az életemből ez a dolog is, hiszen nemcsak elkezdtem, de mind a mai napig tiszteletbeli elnöke is vagyok.

Igaz az, hogy mostanra nagyrészt eltűnt a rockzene által közvetített eredeti, lázadó életérzés?

Ez egy természetes dolog. Amikor mi, a Piramis, meg a P. Mobil volt a '70-es '80-as években a rocknemzedék szócsöve, akkor mi jelképesen a hosszú hajunkkal meg a farmernadrágunkkal valami ellen tiltakoztunk. Ma viszont más időket élünk, hiszen ma már nem tiltakozhatsz az ellen, hogy például nincs pénz a zsebedben. Az a te bajod. Elmúlt egy korosztály, elmúlt az az életérzés, amit mi még zárt kőfalakon belül, a rendszerváltással, meg a rendszeren belül megéltünk, amíg nem jött egy festékhibás ember, aki átrendezte a történelmet, amire nem számított senki sem, és hirtelen kinyílt a világ.

Amit mi csináltunk, az nem csak szórakoztatás volt. A zenének most is van hatalma, csak nem Magyarországon, mert ez csak egy kis szegmense a világpiacnak. Nagyon sok rockzenekar van. Csak Amerikában napi ezer lemez jelenik meg. Olyan énekhangokkal, hogy amikor meghallom, akkor azt mondom, hogy ilyen nincs.

Miért nincs most Magyarországon ennyi jó hang?

Nincs Magyarországon új Demjén Ferenc, nincs Kóbor János, nincs Szörényi Levente. Nincsenek igazi egyéniségek. A jó énekesek meg az egyéniségek az két különböző dolog. Az én műfajomnak, amit zenésznek lehet nevezni, mindenhol kell egy főszereplő. Ha nincs egy Alain Delon-szerű főszereplő, akkor nem jönnek be az emberek. Ha nincs a futballpályán ott egy Messi vagy egy Ronaldo, akkor nem mennek be az emberek. Ha nincs ott a színházban egy színész, akkor oda sem mennek be az emberek. Ugyanez vonatkozik a zenére is. Egyéniségek nélkül nincs cirkusz sehol. Se a sportban, se a művészetben. Nagyon sok jó hang van.

Mikor és mitől várható, hogy a magyar zenészek meg a magyar zenekarok is sikeresek legyenek nemzetközileg?

Én már nem fogom megélni, de ez majd akkor lesz, amikor megjelenik majd egy Elton John-korong és egy Tankcsapda-korong, és lesz a világnak egy elfogadott New Music Expresse vagy Melody Makere, ahol ezt a két lemezt egyenlőkként jegyzik majd mind eladott példányszámban, mind pedig népszerűségben is. Ha majd az FTC vagy az Újpest is megteheti azt, hogy Real Madrid és a MU mellett ők is alkudnak a világsztárokra, na akkor lesz világszínvonalú magyar zene. Az a vérkeringés, ahonnan visszaszámolnak, az mind a zenében, mind a futballban valami olyan belterjes dolog, amiben mi jelenleg még nem vagyunk benne. Radics Béla rosszkor rossz helyre született. Én azzal a lehetőséggel gazdálkodtam, amivel születtem. De azt viszont abszolút kihasználtam. Én is, Szörényi Levente és azok, akik a régiek közül letettek valamit az asztalra, így tettünk és mi mind tele voltunk kompromisszumkészséggel, mert anélkül nem boldogulhattunk volna.

Mi a véleménye arról, hogy számos magyar rockzenész szerint államosítani kellene a Hungarotonnak, a szocialista magyar állami lemezkiadásnak a mostanra egyetlenegy magáncég tulajdonába került teljes hanganyagát azért, hogy hallhatóak legyenek a jelenleg elhallgatásra kárhoztatott kiváló magyar zenék?

Vétek volt a Hungaroton zenei anyagának a magyar állami tulajdonból való kiesése. Mivel egy igazi hungarikum a '60-as '80-as évek magyar zenéje is, ezért annak a mindenkori magyar állam tulajdonában kellene lennie a mindenkori politikától függetlenül. Ha én szeretnék most kiadni egy annak idején a Hungarotonnál megjelent anyagomat, akkor az egyszerűen lehetetlen, mivel olyan összeget kérnek a kiadásért, ami a mai fogyás mellett nem gazdálkodható ki. Ma a lemezeladások száma nagyon alacsony, mivel minden zenét már a megjelenés pillanatában le is másolnak, föl is töltenek az internetre, ahonnét az szabadon letölthető. Nincs példányszám, ezért üzlet sincs. Jelenleg akkor sem férhetek hozzá a saját zenéimhez, ha csak saját felhasználásra szeretném kikérni azt. Azért kellene ennek a zenei anyagnak állami tulajdonban lennie, mert ez kincs. A magyar könnyű- és komolyzenének Kocsis Zoltántól az Illésig, Metróig, Omegáig terjedő gyűjteményét a privát tulajdonban hagyás helyett mindenkihez el kellene juttatni.

Min dolgozik most? Mikor és hol lehet Balázs Fecó zenéjét hallani?

A Korál megszűnt. Balázs Fecó viszont dolgozik továbbra is, ha ugyanis nem dolgozna, az olyan lenne, mintha az orvosai nem adnák oda a gyógyszereit. Nekem a zenélés az életem. Én jelenleg Évszakok címmel előadói esteket tartok, amelyekben a mögöttem lévő 50 év zenei kincsét osztom meg a közönséggel. Szerencsére ezekre az koncertjeimre mindig előre elfogynak a jegyek. Így volt ez legutóbb Sopronban is, ahol a több mint 700 jegy már másfél hónappal az előadás előtt elővételben elfogyott. Az emberek vagy megveszik a jegyet, vagy nem. Az emberek szeretete pedig minden díjnál vagy elismerésnél többet ér egy zenész számára. Ezért csinálom ezt Horváth Attila szövegíró barátommal immáron több mint 50 éve. A zenélés az emberek szeretetéért. Ez az életem, ezért élek.

Borítókép: Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas Balázs Ferenc „Fecó” énekes, zenész

Forrás: MTI Fotó/Czimbal Gyula