Domokos László: nyomot hagyott bennem a nélkülözés

A Konyhafőnök VIP-ben kiderült, hogy a gasztronómiában is otthon vagy. Hol tanultál meg főzni? Mikor szeretted meg a konyhaművészetet?

Az egyetemi évek alatt a szükség vitt rá, hogy főzzek magamnak. A menzapénzt egy éjszaka alatt elköltöttem, enni viszont kellett. Székelyföldről származva mindig volt otthon egy zsák krumpli, hagyma, szalonna. Nekiláttam készíteni belőle valamit úgy, ahogy a nagymamámtól és az édesanyámtól láttam. Az egykori kényszernek happy end lett a vége, ugyanis az elmúlt években a főzés a hobbimmá vált.

Általában a lányokat tanítják meg főzni, az pedig végképp nem jellemző, hogy egy fiú figyel arra, hogyan készülnek az ételek.

Többször előfordult, hogy a nagymama elvitt magával a lakodalmakra, ahol az ételek elkészítésénél segédkezett. A második világháború végén cselédlány volt Budapesten, ott tanult meg főzni. Hazavitte Erdélybe a polgári konyhát; nagy becsben is tartották a tudását. Őt kérték fel a háznál tartott hatalmas lakodalmak ételeinek elkészítésére. Emlékszem, kitettük az udvarra a sparheltet, és két asszony reggeltől estig rántott húst sütött, egy másik csak káposztát készített. Örökre megmaradt bennem az a mozdulat, ahogy a nagymamám a húsz tyúkból készült húslevest sózta. Belenyúlt a zsákba, és csak szórta bele a hatalmas fazékba marékszámra: egyet, kettőt, hármat – a negyedik maréknak pedig már csak egy kis részét tette bele. Kóstolás nélkül ízesített, ő anélkül is érezte az arányokat. Csodáltam, hogy honnan volt meg benne ez a tudás.

Van még más oka is annak, hogy főzni kezdtél?

Igen. 16-17 éves voltam, amikor megölték Ceaușescut. Nagyon kemény időszak volt, és komoly nyomot hagyott bennem a nélkülözés, ami abban az időben jellemző volt. Jegyre kaptunk ételt. A négytagú családunk egy hónapra két liter olajat, két kiló húst és húsz tojást kapott. Édesanyám már hajnal kettőkor beállt a sorba, én váltottam őt ötkor, amikor munkába ment. Előfordult, hogy rám csapták az ajtót, hogy elfogyott a vaj. Egy kocka vajért álltunk sorba órákig. Csak a háborút megélt idősebb emberek tudják, milyen az, amikor nincs mit enni. Amikor mostanában édesapám megkérdezi, hogy mit raktam az ételbe, és elmondom, mennyiféle hús és finomság került, bele, csak annyit válaszol: „Úgy könnyű jót főzni. Úgy főzz, mint édesanyád!” Anyámnak sikerült szinte a semmiből finom ételeket tennie az asztalra.

Már ez a kettő is komoly indok, de úgy hallottam, van még valami….

Hat-nyolc évesek lehettünk, amikor a szüleink kivittek minket a mezőre, szoktattak a munkához. Ha nem hoztunk fát az erdőből, akkor nem volt meleg. Hihetetlen összhangban éltünk a természettel. Mostanában fedeztem fel, hogy elkezdett hiányozni a kétkezi munka. Csináltam egy asztalt otthon, ez kézzel fogható. Pont úgy, mint a főzés. A tányér levest ki lehet tenni az asztalra, íze van, örömöt okoz.

Milyen gyakran tudsz főzni?

Nap mint nap művelem. Nem vagyok versenyző alkat, először nem is rajongtam a megkeresés miatt. Végül rábólintottam – miért is ne? Jól tettem: fantasztikus volt, sokat tanultam! Nem is szeretem, ha azt mondják, hogy csak „főzőcskézzek”. Az éjszakai főzés híve vagyok, néha este tízkor állok neki a másnapi ebédnek. A fiam nem jár menzára, így ezt bevállaltam, immár nyolc éve én látom el meleg étellel. Sokan azt gondolják a főzésről, hogy egyszerű: csak beleteszed a serpenyőbe a tojást meg a húst. Ez annál komplikáltabb, nagyon komoly meló. Ott kezdődik, hogy ha már bevállaltad, akkor össze kell rakni egy hétre előre a beszerzőhelyeket. Piacra járok, halat, vörös és fehér húst szerzek be.

A családod otthon maradt, csak te jöttél el Magyarországra.

A húgomék otthon maradtak, és nekem sem volt soha szándékomban áttelepedni Magyarországra. 1990-ben jártam itt először az anyaországban, megnéztem a Parlamentet. Nekünk kötelességünk volt egyszer eljönni ide, de soha nem volt vágy bennem, hogy itt éljek.

Beszélsz románul?

Székelyföldön elég nagy probléma, hogy a magyarok közül sokan csak az anyanyelvüket beszélik. Az érettségirendszer viszont egyre szigorúbb, románul kellene vizsgázni, emiatt így sokaknak nem sikerül. Én az iskolában, Brassóban tanultam meg románul, és magyar–román tanárnak készültem. Haza akartam menni a szülőföldemre és románul tanítani a magyarokat, meg akartam szerettetni velük a nyelvet, hogy könnyebben tudjanak érvényesülni. Ma már szerencsére látják a fiatalok, hogy bármely nyelv ismerete komoly előnyt jelent.

Az élet átírta a terveidet. Egy véletlen találkozás során Marosvásárhelyen megismerted a feleségedet, Tóth Ildikó színésznőt. Rengeteget ingáztál, végül miatta költöztél át Magyarországra.

A 2000-es évek eleje volt a legnehezebb anyagilag, nem volt pénz és munkalehetőség, hiába voltál tehetséges. Úgy éltem meg, hogy beszűkültek a lehetőségek. Magyarországon egy kicsivel jobb volt, mint otthon. Négy év udvarlás és egy év házasság után döntöttünk úgy, hogy jöjjünk át. Ekkor Marosvásárhelyen voltam színész, és már útban volt a fiam, Simon is. Egy fiatal ember tele van vágyakkal, bulikedvvel, habzsolná az életet. Egy csomó lehetőség állt előttem, ráadásul az egész osztállyal együtt szerződtem le Marosvásárhelyre, ahonnan szinte mindenki átjött a Honvéd együtteshez. Könnyebb volt csapatban új életet kezdeni. Az új életemnek egy bőrönddel, egy doboz könyvvel és egy kicsi fenyőfával vágtam neki, aminek Ficánka a neve. Ő is hozzám tartozott, és a mai napig velem van, de már megnőtt.

Van honvágyad?

A szüleim mindig azt mondták: „Ne foglalkozz, fiam, a honvággyal, örülj, hogy van munkád, dolgozzál!” Amikor eljöttem, volt egy hátizsákom, amiben lapult egy kavics – ez volt a honvágy. Az nyomta a hátam itt-ott, de elviselhető volt. Azóta eltelt húsz év, és ahogy telik, egy sziklára kezd hasonlítani. Egyre nagyobb lesz, amit cipelek magammal. Nem kell gyakran hazamennem, pedig hiányzik a föld, a homok, Székelyföld tájának varázsa. Ráadásul nem is idegen környezetben élek, magyar lakta területre jöttem, de egyre nehezebb ezt elviselni. Talán Magyarországon, valahol vidéken rátalálhatnék ugyanarra a nyugalomra. Csodálom a vidéki életet, ahol még kevésbé felszínesek az emberek. Arra pedig kifejezetten büszke vagyok, hogy a Lonely Planet Erdélyt választotta a világ legszebb régiójának. Hivatalosan is a világ legszebb helyéről származom.

A szüleid még a városban laknak vagy visszamentek falura? Hol él a családod?

Amikor eljöttem, a szüleim hazaköltöztek Brassóból Csíkszentkirályra. Az unokatestvéreimmel olyanok vagyunk, mintha testvérek lennénk, nem látom a különbséget. Ugyanúgy voltunk nevelve. Vasárnap, ha leülünk ebédelni, huszonöten is lehetünk. Ennek örülök: annál erősebbek vagyunk, minél összetartóbbak vagyunk. Nálunk ez nagy érték, mindenben segítjük egymást.

Elképzelhető, hogy egy napon visszaköltözöl?

A fiunkat, Simont kiskorától hazavittük, már pólyásként járt otthon. Erdélyben töltötte az első nyarát és attól kezdve az összeset. Már tizenhét éves, nagyon szeret otthon lenni, sok szép emlék köti oda. Élete első buliját Tusványoson élte meg. Egy igazi budapesti tinédzser, aki imádja a városi életet, de ettől függetlenül van egy másik élete. Gyakran kimegyünk a hegyekbe csak mi ketten, hogy együtt felfedezzük a vidéket, ami nem teljesen veszélytelen a kutyák és a medvék miatt.

Hogyan kerültél a Barátok közt-be?

A Honvéd táncegyüttes színészkarával, a Honvéd színtársulattal jártuk az országot. Tizenhét év után elkezdett fojtogatni a társulat. Már nem éreztem jól magam, és szerettem volna valami mást csinálni. Keresni kezdtem feladatot. Kérdezték, hogy tudok-e ajánlani színészkollégát egy sorozat szerepére, így ajánlottam magamat. Fél éves casting után rám esett a választás, én lettem Attila. Elkezdődött egy másik szakasza az életemnek. Nem bántam meg: az ember nap mint nap szó szerint barátok közt van, fürdik a kollégái szeretetében. Színész vagyok, az esti taps, a felgördülő függöny azért hiányzik. Az elmúlt tíz évben mindig összejött egy kis bemutatócska, most a Thália Színházban játszom. Nehéz egyeztetni a kétféle munkát, mindkettő egész embert kíván.

Megszoktad a népszerűséget?

Eleinte problémáim voltak ezzel, de megtanultam együtt élni vele. Nem vagyok olyan alkat, aki azt hiszi, hogy a tévében való szereplés miatti népszerűség valós érték. Ez egy lufi, és tisztában kell lenni vele, hogy ma van, holnap nincs. Ha este a képernyőn vagyok, másnap a metrón megbámulnak az emberek – ha pár napig nem látnak, akkor fel sem ismernek.

A feleséged Jászai Mari-díjas érdemes művész. Konkuráltok?

Tisztában voltam azzal, hogy abban pillanatban megszakad egy karrier, ha máshová kerülsz, ugyanis véget ér egy folytonosság, jövevényként tekintenek rád. Ezért én nem vágyom nagy díjakra. Persze jólesik, ha dicsérnek. Ildikó elismerésének örülök, neki szépen, töretlenül alakult a pályája, megbecsülik a szakmában. Otthon viszont nem főtt ételről beszélünk. Szakmázni azért szoktunk, végszavazunk, ha már végső kétségbeesés van. A problémákat nem hozzuk haza, nem jó összekeverni a munkát és a családot. A színpadra sem visszük fel a családi gondjainkat. Azon sem vitázunk, hogy otthon ki álljon a tűzhely mögé. Ildikó is jól főzött, de végül elengedte; neki teher volt, én pedig szívesen csinálom.