Negyvenéves a marosvásárhelyi táncházmozgalom

1978. október 21-én tartották az első marosvásárhelyi táncházat, majd pár év működés után betiltották, de a rendszerváltás után újraszerveződött, s azóta minden hétfőn van táncház a városban. Nem olyan, amelyen a legények a betanult figurákat eljárják a prímás előtt, hanem olyan, hogy aki nem tud, azt is megtanítják táncolni – indul a liget.ro összefoglalója, melyet az ikonikussá vált mozgalom közelgő jubileuma alkalmából tettek közzé.

A cikkben ismertetik, hogy a Marosvásárhelyt hétfő esténként megrendezett táncházban egyetemisták és veterán táncosok vesznek részt általában:

előbb másfél órányi tánctanulás következik, majd a betanultakat az éjszakába tartó mulatozás során lehet gyakorolni

- áll a szövegben.

Mint írják, a Folk Center Alapítvány égisze alatt szerveződik a hétvégi ünnep, melyen a marosvásárhelyi táncház létrejöttének negyvenéves jubileuma kerül fókuszba. A táncház rejtelmeiről az Alapítvány két tagja, Ferencz Zsolt és Puskás Attila Barna mesélt a Ligetnek.

Ferencz Zsolt, aki eredeti szakmája szerint gépészmérnök, 1979 tavaszán kezdett táncházba járni. 11. osztályos diákként annyira megfertőződött ezzel a „néptánc-vírussal”, hogy egy életre ottragadt, s sok más embert fertőzött már meg maga is. „Így táncolni azelőtt csak falun táncoltak, kimondottan a népi kultúra része volt, hogy autentikus, élő zenére történik a mulatság, szórakozás. S mivel a városi fiatalok életében nem volt benne az, mint falun, hogy belenőttek ebbe a tánckultúrába, a táncház táncoktatással kezdődött, s kezdődik nálunk ma is” – magyarázta Ferencz Zsolt.

Arra a kérdésre, hogy mitől táncház a táncház, Ferencz elmondta, hogy maga a fogalom is Székről származik, bár máshol is voltak ilyen jellegű összejövetelek, de nem táncháznak hívták, hanem ilyen-olyan mulatságnak. Széken azonban táncház volt, minden falurésznek megvolt a maga táncháza, a falusiak úgymond megfogadtak egy olyan házat, ahol volt egy nagyobb üres szoba, s a háziak megengedték, hogy ott táncolni lehessen. Azon a szűk helyen sok ember összegyűlt, zenekart fogadtak, s minden héten volt egy olyan alkalom, amit ők táncháznak hívtak. Ezt vették át 1973-ben, Budapesten a hivatásos táncegyüttesek, akik arra gondoltak, hogy milyen érdekes lenne arra a népzenére, amire a színpadon koreográfiát adnak elő, úgy táncolni, ahogy falun táncolnak saját maguk szórakoztatására a falusiak. Ettől függetlenül két fiatal egyetemista, Sebő Ferenc és Halmos Béla nekiállt, és elkezdte tanulgatni a széki hangszeres népzenét. Ez a két dolog találkozott, s ebből gyűrűzött tovább a táncházmozgalom.

„Az első budapesti táncházak még zártkörűek voltak, de olyan ereje és lendülete van ennek a muzsikának, hogy a zárt ajtót szétfeszítette, és nyitottá vált az egész.

Aki a bluest és a rockzenét szereti, az bizony a széki muzsikára is felfigyel, hogy ez valami, ez tökös, ez jó, és ráadásul a miénk” – mutatott rá Ferencz Zsolt.

Mint a legtöbb helyen, a szocialista érában Marosvásárhelyt is betiltották a táncházakat, s a mozgalom csak a rendszerváltást követően szerveződött újjá. Ma a helyi táncház a Folk Center Alapítvány égisze alatt működik, ami azért különleges helyzet, mert nem állami intézmény szervezi, nem is tánccsoport, a szervezők pedig nem fizetésért végzik a munkájukat. „Nehéz találni a Kárpát-medencében még egy olyan táncházat, amely a ’89-es események óta heti rendszerességgel, élőzenével, megszakítás nélkül a mai napig hűségesen megtartotta volna a nagy táncházas öregek hagyatékát, szellemiségét úgy, hogy önfenntartó, független maradjon, és ne egy intézmény, vagy táncegyüttes működtesse” – fogalmazta meg Puskás Attila Barna. Igen, megszakítás nélkül és mindig hétfőn van a táncház Marosvásárhelyen, ugyanis az összejövetelen rendszerváltás óta a Maros együttes zenészei muzsikálnak, akiknek a hétfő a szabadnapjuk.

„A táncház lényege pont az, hogy nyitott azok számára is, akik soha nem táncoltak még néptáncot, azok számára is, akiknek nincs affinitásuk rá.

Ez nem egy tánccsoport bulija, ide az utcáról be lehet jönni, nem nézik ki azt, hogy ki nem tud táncolni.

Itt nem a színpadra készülünk” – hangsúlyozta Puskás Attila Barna. Ferencz Zsolt hozzátette: Csoóri Sándor ezt annak idején úgy fogalmazta meg, hogy a néptánctörténetnek két fontos pillanata volt: az első, amikor felkerült a színpadra, a másik, amikor lekerült a színpadról, vissza a földre. „Amikor visszakerült a földre, az a táncházmozgalom.

Sajnos a mai realitás pedig az, hogy a néptánc megint visszakerül a színpadra. Az általános tendencia ugyanis az, hogy szerepeljünk, sokat nyom a latban a média hatása is, amely azt sulykolja, hogy az az igazi, hogy szerepelsz.

Szerintünk azonban nem az az igazi, aki szerepel, hanem aki megtanulja és saját maga szórakozására táncolja, a saját életébe beépíti” – magyarázta Ferencz Zsolt. Úgy véli, aki elkezd érdeklődni a táncház iránt, rövidesen rájön ara, hogy az a muzsika, amit hall, s az a tánc, amit megtanul, az egy nagyon komplex egységnek, a magyar népi kultúrának a része, s nem arról szól, hogy megtanulunk 50-150 figurát, és a prímás előtt eltáncoljuk.

A teljes cikk a Liget oldalán olvasható.

Borítókép forrása: Liget.ro / Haáz Vince