Takaró: a Nyugaton kívül szinte mindent kiradíroztak az irodalomtörténetből

Takaró Mihály író, irodalomtörténész, a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesületének elnöke a Demokratának adott interjút irodalomszemléletéről.

A József Attila-díjjal kitüntetett irodalmár Ady Endre művészete kapcsán elmondta: kétségbevonhatatlan, hogy a költő hatása a XX. századi magyar irodalomra felmérhetetlenül nagy, ugyanakkor szerinte a rendkívül zaklatott és kiegyensúlyozatlan életmű nem veszi föl a versenyt Arannyal, Petőfivel, illetve saját kortársaival, Babitscsal és Kosztolányival. „Ők széles körű, elmélyült műveltség birtokában voltak, több nyelvet ismertek, fordítói tevékenységük is jelentős. Ady költészetében ellenben gyakran a francia szimbolizmust másolta, emellett hangsúlyosan állást foglalt a kultúrharcban” – mutatott rá. Megjegyezte: Adyt sokféleképpen lehet megítélni, „és ezzel nincs is semmi baj”. Hozzátette: „A probléma az, ha valaki a saját véleményét kizárólagos, megfellebbezhetetlen tényként akarja ráerőszakolni másokra, az egyet nem értőket pedig fasisztának, antiszemitának, miegyébnek bélyegzi.”

Azzal kapcsolatban, hogy a korabeli irodalmi lapok hogyan befolyásolták az ország kulturális életét, Takaró Mihály elmondta: míg akkor az Új Idők hetente harmincezer példányban jelent meg, a progresszív, polgári radikális Nyugat a csúcsidőszakában, még a Trianon előtti Magyarországon 900 példányban fogyott, az 1930-as évekre pedig ez a szám 340-re csökkent. Noha a szakember elismeri, hogy a mennyiség nem mindig áll egyenes arányban a minőséggel, fontosnak tartotta elmondani, hogy a magyar társadalmi közgondolkodásra, a kulturális életre összehasonlíthatatlanul nagyobb hatást tett az ország minden pontján, falutól nagyvárosig az Új Idők.

„Hamis az az állítás is, hogy egyedül a Nyugat jelentette volna a minőségi magyar irodalmat.

Már csak azért is, mert számos olyan írót, költőt sorolnak máig a Nyugathoz, aki később szembefordult a lappal, illetve más orgánumokban is publikált. A líra műfajában a Nyugat meghatározó kiadvány volt, ez azonban nem mondható el róla sem a dráma, sem az epika szempontjából, irodalomkritikai munkássága pedig jelentősen hozzájárult ahhoz a szellemi árokásáshoz, ami máig kíséri a magyar irodalmat” – vélekedett Takaró Mihály.

Fölidézte: „a magyar irodalom Trianon után kényszerűen három részre szakadt, a polgári liberális és a konzervatív tábor mellett megjelent az elszakított országrészek sajátos helyzetét tükröző literatúra, hangsúlyosan a transzszilvanizmus. Utóbbi irányzat lapja volt a Helikon, az erdélyi irodalom legjelentősebb folyóiratának azonban a Pásztortűz számított. A maradék Magyarországon pedig az irodalmi Nobel-díjra fölterjesztett, világszerte nagy íróként ünnepelt és számos nyelvre lefordított, európai műveltségű Tormay Cé­cile gondozásában jelent meg a nem tisztán irodalmi profilú Napkelet, azzal a céllal, hogy a magyar szellemi elitet egyesítse. Írók, költők, tudósok, zenészek egyaránt megjelentek benne, Kodály Zoltán is például. Pezsgő, sokszínű szellemi élet jellemezte a Kárpát-medence magyar kultúráját 1945-ig, ám utána, 1948-tól minden olyan írót száműztek a kánonból, aki valódi magyar sorskérdésekről írt, világnézete pedig keresztény volt.

Ettől kezdve nem értékelvű, hanem világnézeti alapon lehetett valaki a kánon tagja. Révai József meghirdette, hogy az irodalmat tegyék az osztályharc eszközévé. A Nyugaton kívül szinte mindent kiradíroztak az irodalomtörténetből”

- sorolta az irodalomtörténész.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy miért nem pályázott a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatói posztjára, Takaró Mihály kifejtette: irodalmárnak, nem forradalmárnak tarja magát, a kultúrharcot nem politikai, hanem szakmai eszközökkel kívánja megvívni. „Tisztességesen be kell mutatni, hogy például a két világháború között kik voltak a magyar irodalom legjelentősebb alakjai. Köztük találunk szép számmal baloldali, liberális világnézetű alkotókat, és konzervatív, keresztény, nemzeti elkötelezettségűeket is, akár világhírűeket. Utóbbiakat 1948 után megpróbálták eltüntetni a kulturális emlékezetből.

Tarthatatlan az a torzítás, amely máig jellemzi a XX. század ideológiai alapon megállapított mesterséges irodalmi kánonját.

Ehhez egyszerűen senkinek nincs joga, ezen változtatni kell” – fogalmazott.

A magyar irodalom mai helyzetéről, állapotáról szólva az irodalomtörténész kijelentette: „A Szabó Dezső-i elvet vallom: magyar szemmel nézem a világot. Az irodalomnak Magyarországon mindig is társadalmi szerepe volt. Nagy íróink, költőink a nemzet lelkiismereteként nyilvánultak meg. A magyar irodalom legidőtállóbb alkotásai mind iránytűként, kapaszkodóként szolgáltak és szolgálnak a közösség nagy kérdéseiben. Ez ma kiáltóan hiányzik.

Nagyon szép persze a szerelemről, a magánélet bonyodalmairól, az egyéni létezés dilemmáiról írni, de a hazai alkotók nagy része elbújik a társadalmi felelősség elől, pedig nagyon is lenne miről szólni ezekben a sorsfordító időkben.

Ezért van válságban a magyar színház is. Csurka István, Gyurkovics Tibor, Szakonyi Károly, Örkény István és mások rájöttek, hogy hamis eszmék korában nincs helyes út, ezért fordultak az abszurd drámához, nem pedig utakat kerestek. Ma alig-alig játsszák a műveiket” – mutatott rá a folyamatokra Takaró.

Az irodalomtörténész érzékeli azt a jelenséget, hogy sokan gúny tárgyává teszik azokat, akik nem szakadnak el a nemzeti sorskérdésektől, nem ismerik fel, hogy krízishelyzetben ezekkel foglalkozni élet-halál kérdés. Mint mondta: krízishelyzetben mindig két választás van. „A gyengék élethazugságokba menekülnek, ami katasztrófához vezet. Az erősek életigazságokba kapaszkodnak, ami katarzist hoz.

Mi többé nem engedhetjük meg magunknak az élethazugságokba menekülés luxusát. Ez azt jelenti, hogy ragaszkodnunk kell személyes és nemzeti identitásunkhoz. Aki lemond az identitásáról, az elvész.

Az önazonosság alapja a kultúránk, aminek őrzése és építése minden művésznek kötelessége. Európa azonban ma kultúravesztésben van, mert elfelejtettük, hogy a kultúra a kultuszból születik. A kereszténység néhány évszázad alatt kultúrát teremtett maga köré az étkezéskultúrától a szokásokig, az ünnepkultúrától a férfi-nő viszonyig, és hosszan sorolhatnám. Ma Nyugat-Európából azért tűnik el az eddig európai­ként ismert kultúra, mert elhagyták az azt éltető kultuszt. Ebben a helyzetben nekünk sokszorosan ragaszkodnunk kell önazonosságunkhoz, kultúránkhoz” – vélekedett.

Borítókép: Takaró Mihály író, költő, irodalomtörténész beszédet mond a nemzeti összetartozás napja alkalmából Királyszálláson, a Nagy-Magyarország parkban 2018. június 4-én