Huszonöt éve hunyt el Fábri Zoltán

Budapesten született 1917. október 15-én. A Ferencvárosban nőtt fel, iskoláit a piaristáknál végezte. Már a középiskolában vonzódott a művészetekhez: rajzolt, az iskolai előadásokhoz díszletet tervezett, rendezett. A Képzőművészeti Főiskolán a nagybányai iskola mestere, Réti István egyik legtehetségesebb és legkedvesebb tanítványa lett. A tanársegédi állást mégsem fogadta el, 1938-ban beiratkozott a Színművészeti Akadémiára, filmrendező szeretett volna lenni. Két év múlva a Vígszínház ösztöndíjas rendezője volt, diplomájának megszerzése után, 1941-től a Nemzeti Színházban dolgozott színészként, díszlettervezőként és játékmesterként. 1943-ban katonai behívót kapott, a fronton amerikai hadifogságba került.

A második világháború után a Vígszínházban kezdte újra, 1946-tól a Várkonyi Zoltán szervezte Művész Színházban folytatta, 1948-ban a Nemzeti Színház rendezője, 1949-ben az Úttörő Színház igazgatója lett, kinevezéséről a pártlapból, a Szabad Népből értesült. 1950-ben „káderfejlesztéssel” került az államosított Hunnia Filmgyárhoz, ahol művészeti igazgatóként ő tervezte a Déryné és az Erkel című filmek díszleteit. Első filmje, a Vihar 1953-ban készült, s miután a kommunista kultúrpolitika irányítója, Révai József politikailag „helyesebbre” dolgoztatta át, Fábri megkapta első Kossuth-díját.

Különleges érzékkel nyúlt az irodalmi alapanyagokhoz, egyszerű adaptációnál mindig többet alkotva. 1955-ben Sarkadi Imre novellájából készült a Körhinta, Soós Imre és Törőcsik Mari főszereplésével, amelynek cselekménye megfelelt a sematizmus összes követelményének, a szövetkezet és a magángazdaság konfliktusán keresztül mégis a paraszti nemzedékek ellentétéről, a párválasztás szabadságáról szólt, képes volt az emberi kapcsolatok, érzelmek és konfliktusok drámai ábrázolására.

A következő évben készült Móra Ferenc kisregényéből a Hannibál tanár úr, 1958-ban Kosztolányi Édes Anna című regényét vitte filmre. Pályájának egyik csúcspontja a Sánta Ferenc művéből készült Húsz óra (1964), amely a magyar parasztság 1945 utáni viharos történetét mutatja be. A Két félidő a pokolban (1961) a munkaszolgálat rémségeire emlékeztet, az Utószezon (1966) szatirikus formában boncolgat súlyos lelkiismereti kérdéseket.

1968-ban amerikai-magyar koprodukcióban, angol gyerekszereplőkkel vitte filmre Molnár Ferenc klasszikusát, A Pál utcai fiúkat. Örkény István groteszk kisregényéből rendezte az Isten hozta, őrnagy urat (1969), ebben a Latinovits Zoltán által megformált őrnagy a hatalom visszaéléseit mutatja be egy család életében. A Kaffka Margit regényéből készült Hangyaboly (1971) egy apácazárda zárt világát ábrázolja, a Déry Tibor műve alapján forgatott 141 perc a befejezetlen mondatból (1974) pedig az 1930-as években egy polgári származású fiatalembernek a munkásmozgalomhoz való közeledését mutatja be.

Az ötödik pecsét (1975) ismét Sánta-adaptáció, a nyilas rémuralom idején játszódó példabeszéd az emberi szabadságról, a választásról a szabadság és szolgaság között. A Magyarok (1977) a második világháború alatt Németországba telepített parasztokról szól, a Fábián Bálint találkozása Istennel (1980) pedig az első világháború végének zűrzavarait idézi fel. Utolsó filmje, az 1983-ban bemutatott Gyertek el a névnapomra volt. Élete végén visszatért a festészethez, expresszionista stílusú képeit több gyűjteményes tárlaton állította ki.

Pályája során 22 filmet rendezett, közülük a legtöbbnek maga volt a forgatókönyvírója, nemegyszer díszlettervezője is. Rendezőként tisztelte színészeit, felkészülten és mindig nyugodtan dolgozott, egyszerre jellemezte a hagyomány tisztelete és a megújulás képessége. Néha mások filmjeiben is felbukkant, Bacsó Péter Tanújában például ő játszotta Dániel Zoltánt, a per vádlottját. Művei morális példázatok, arra keresik a választ, miként őrizheti meg az ember önmagát, erkölcsi tartását a történelem viharában, ahogy egyik szereplőjével mondatja: „Játékosok és zsetonok vagyunk egy személyben. Ez a Történelem!”. Ugyanakkor tucatnyi forgatókönyvét utasították el, 1956-ról nem forgathatott, többször is korlátozták megszólalási lehetőségeit.

1958-tól 1981-ig a Magyar Film- és Televízióművészeti Szövetség elnöke, majd tiszteletbeli elnöke volt. 1970-től tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, 1993-ban lett tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. 1965-ben kiváló művész lett, a Kossuth-díjat másodszor 1955-ben, harmadszor 1970-ben vehette át, 1992-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. A Húsz órát Velencében és Moszkvában is kitüntették, A Pál utcai fiúkat Oscar-díjra jelölték, Requiem című alkotásának forgatókönyvéért 1982-ben Berlinben Ezüst Medvét kapott.

Fábri Zoltán 1994. augusztus 23-án Budapesten halt meg. 2013-ban Hetvenöt perc Fábri Zoltán filmrendezőről címmel Medgyesi Gabriella készített filmet róla, festményeiből Ez is ember műve címmel rendeztek emlékkiállítást. Születésének centenáriumán, 2017-ben öt digitálisan felújított filmjét vetítették az Uránia Nemzeti Filmszínházban, az első Budapesti Klasszikus Film Maraton nyitófilmje a digitalizált Körhinta volt. Ugyancsak a centenáriumra jelent meg Barabás Klára A történelem körhintáján, Fábri 100 című könyve is.

Borítókép: Illés György operatőr és Fábri Zoltán rendező az Utószezon című film forgatásán 1966-ban a balatonaligai vasútállomáson.