Volt utca- és musicaltáncos, vonzza a festészet is a sokoldalú Pásztor Annát

– Aki önről keres információkat, meglepődhet, mennyire sokoldalú. Színitanodában tanult, Lenny Krawitz elő zene-

karában szerepelt, New Yorkban és Madridban sajátított el táncművészetet, bölcsész szakra járt...

– Igazából ezek mind összefüggenek egymással, számomra a művészetet jelentik. Ebből épülök fel, mindig magamra szedek egy-egy újabb tudásréteget. Egy műfajon belül is kipróbáltam több mindent, például a táncban: voltam utca-, balett-, illetve musicaltáncos, de igazából mindbe csak belekóstoltam. Szeretek jártas lenni abban, amivel foglalkozom. Érdekel a ­design, a koreográfia. Színésznő is voltam egy ideig. A festészet és a gasztroművészet is vonz.

– Azért mégiscsak énekesnőként ismerjük leginkább.

– Megtisztelőbb nekem a dalszerző titulus. A saját dalainkat is a testvéremmel, Pásztor Sámuellel közösen írjuk. Mindketten dalszerzők vagyunk, bár nagyon más stílusúak. Máshogy állunk magához az élethez is: én vagyok a zajos testvér, ő pedig két lábbal a földön áll. Négy év van köztünk, gyümölcsöző kapcsolat a miénk, együtt dolgozni is nagyon szeretünk. Mindenkinek olyan gyerekeket kívánok, mint mi voltunk.

– Csak a zenekari teendők vannak vagy foglalkoznak mással is a tagok?

– Szerencsére mostanra elértük, hogy ebből tudjunk megélni. Minden tagunk felmondása a korábbi munkahelyén egy-egy ünnep volt, hiszen addig volt, hogy két-három óra alvás mellett tudták végezni a dolgaikat. Én igazi homeless voltam mindig, a művészetnek éltem, nem dolgoztam mellette. Viccesen úgy szoktam mondani, hogy volt, amikor felmelegített vizes kenyeret ettem.

– Nem hétköznapi, és a zenekart ismerve nem is indokolt a névválasztás. Kik a Barbik?

– A fiúk, természetesen! Annyira pasik voltak, igazi favágónak néztek ki, amikor megismertük egymást. Viccből adtam nekik ezt a nevet, ráadásul én öltöztetem őket! Szerettem volna olyan nevet, ami angolul és magyarul is megállja a helyét. Eleinte nem segítette a munkánkat, azt hitték, hogy egy gagyi lányzenekar vagyunk. Az én nevem meg azért van benne, hogy ne tudjanak kirakni a fiúk.

– Az extremitásáról híres... Otthon is ilyen: így viselkedik, így öltözködik a hétköznapokban?

– Dehogy! Igazi hétköznapi nő vagyok, sőt, a három melegítőalsómmal, amiket otthon váltogatok, akár igénytelennek is nevezhetném magam. A nagynénémmel, aki 82 évesen még mindig csipkekesztyűben jár, a múltkor összefutottam az utcán és csak ennyit mondott: Ancsikám, úgy örülök, hogy te nem vagy hiú! Na, ezzel mindent el is mondtam. Nagyon egyszerű ember vagyok, allűrök nélkül.

– Van Egerhez kötődésük?

– A technikusaink ma is itt élnek. Engem egy gimis emlék is ideköt: lekéstem a buszt egy osztálykiránduláson és itt értem be azt egy másik járattal. Koncertezni is nagyon szeretünk itt.

– A terveik az újabb tíz évre?

– Ha a zene jelen lesz az életünkben, az már nagyon jó! Ha csak ennyi lesz, nekem az is elég. Az idei tervünk a november 23-i nagykoncert a Nemzeti Színházban és december 6-án jön ki az új lemezünk.