Egy régmúlt karácsony emléke: az angyalok, bár nem vesszük észre, köztünk járnak

Nem emlékszem rá, hogy a hetvenes években munkaszüneti nap volt-e, szenteste nem, de a többi talán igen. Szó sem esett Jézuskáról, nem emlegettünk angyalokat, csak legfeljebb szűk családi körben. Viszont az ördögök már akkor is köztünk jártak.

A színjátszó csoportban a szalagavatóra próbáltunk: komoly szerző, komoly művéből készült adaptációt. Csak fiúk játszottak benne, iskolai történet volt, nem is jutott benne lányszerep, rám a narrátor feladatát osztotta a tanárnő.

A függöny előtt álltam, s mintegy a mesélő (író) bőrébe bújva ismertettem a történteket. A szalagavató egy héttel karácsony előtt lezajlott, zajos sikerrel, és utána szép bállal, és számomra a viharos szerelmet is hozta. A tanárok mindjárt elkezdtek aggódni miattam, egy tizenöt éves csitri egy túlkoros negyedikes fiúval, aki a főszerepet játszotta a darabban!

Addig a karácsony a meghitt otthoni találkozásokat jelentette számomra, fenyőfaillattal, töltöttkáposzta-szaggal, csillogó fényekkel, szaloncukorral és persze az elmaradhatatlan rokonlátogatásokkal.

Most viszont nem volt fontos más, csak ez a frissen megtapasztalt érzelem. Karácsonyeste előtt találkoztunk, róttuk az utcákat, ropogott a hó a lábunk alatt, és beszélgettünk. Milyen új volt, hogy nemcsak a családtagokkal lehet őszintén, kertelés nélkül kimondani dolgokat, hanem rátaláltam egy másik lélekre, akinek szeméből ugyanaz a csodálkozás, öröm tükröződik vissza! Milyen közel van egymáshoz mindaz, amit karácsonykor érzünk: hiszen a megváltást a születésben, a halálban és a szerelemben is megtapasztalhatjuk. Akkor teljesen átjárt ennek a felfedezésnek az öröme.

Én nem tudom már, hogy mit adtam, de a fiútól, aki akkor színházi játszótársam is volt, egy könyvet kaptam ajándékba, ami egy szerelmi történetet rejtett, és hát, nem éppen klasszikust. Berkesi András volt a szerző, aki ügyesen forgatta a szót, de azóta már tudjuk róla, hogy elsősorban politikai ténykedésével szerzett érdemeket, csak azt követően lett ismert író. De akkor ez még nem volt általam ismert, főleg nem publikus, és csak így visszatekintve látom, hogy oka volt, miért nem tetszett a megkonstruált szerelmi történet.

Amikor nem csak a hidegtől kipirosodott arccal hazaértem, magányosan élő, de szeretetét a családunkban megfürdető nagynéném volt nálunk vendégségben. Szégyelltem, hogy csaknem megfeledkeztem érkezéséről. Egész életében férfiaktól férfiakig vezetett az útja: megannyi rossz választás, számtalan csalódás. Valahogy mindig méltatlan partnereket választott, kit az alkohol, kit a kalandvágy vitt tőle messze. Mivel nem született, nem születhetett gyermeke, mi, a testvére gyermekei jelentettük számára a családi kiteljesedést. Viszonylag korán felköltözött Pestre, a jobb kereset, megélhetés reményében, s tényleg, mindegyre jobb munkalehetőségeket is talált.

Ezen a karácsonyon a Budapesti Kötöttáru Gyár pénzügyi alkalmazottjaként tért haza. Nekem csodálatos piros sapkát és sálat, továbbá a hazai kötőipar két csúcstermékét, egy lila-rózsaszín pulóvert és egy piros kardigánt hozott. A barátnőim majd megpukkadtak a sárga irigységtől, mikor ezeket felvettem.

Már nem tudom, mitől volt olyan piros ez a karácsony, az újonnan megtapasztalt rátalálástól vagy a nagylányos ajándékoktól, amit szeretete minden gazdagságával árasztott rám apám testvérhúga, aki ambícióit, és minden emlékét akkor is, utána is rám hagyományozta. Sőt, még most is, halála utána is, amikor érzékletes leveleit, családi beszámolóit és irodalmi hagyatékát olvasom, visszaváltozok azzá a kamasz lánnyá, aki egyszerre éli át a szerelmet, a család óvó, körbe ölelő szeretetét, és a mindenkori kisded születése feletti kifogyhatatlan örömet és reménykedést. Hogy van miért élni, és lesz folytatás, piros, és örömteli! Ja, és valamit az angyalokról: nem vesszük észre, de köztünk járnak.