Dióverés

Az utcánkban két sor diófa volt a porták előtt, alatta mély, vízelvezető árok. (Mostanság kezdik újra kiásatni ezeket az árkokat a gondosabb településfenntartók.) Akkor még nem tudtam, de ezek a diófák meghatározták az élethez való viszonyulásomat is. Nekünk, gyerekeknek a játéktér nemcsak a ház volt, az udvar, hanem az akkor még kevés forgalommal bíró utca is. A mi házunk előtt három diófa állt, egy magasra nyúló, egy terebélyes kétágú és egy fiatal csenevész. A kétágú diófán tanultunk meg mászni, és elkeseredettebb iskolai napok után szerettünk rajta „csak úgy üldögélni” a magasban. 

Amikor jött a dióérés ideje szeptember, október táján, a zöld burokban várakozó csonthéjasok egyszer csak megbarnultak, és lepottyantak a fáról. Héjuk megrepedt, s odalenn az árokban már a csupasz gyümölcs várakozott, hogy összeszedjék. S össze is szedtük. A dióverés közösségi esemény volt a mi utcánkban. Általában október második hétvégéjére esett. Nem volt ez megbeszélve, egyszer csak valaki elkezdte, aztán a többiek meglátták, és követték a példáját. Nézd csak, megérett a dió! A felnőttek hosszú botokkal láttak hozzá a munkához, alant pedig az árokban mi, gyerekek kapkodtuk össze az egészséges termést. Általában két nagy kosár diónk termett két fáról, a harmadik fa csenevész volt, és el is pusztult, az nem hozott termést. A különös az, hogy nem zavart minket az sem, ha esett az eső. Márpedig az október igen gyakran kitartó esőzésekkel érkezett. Ha szemerkélt vagy csepergett, akkor is nekiláttunk a dióverésnek, legfeljebb szétterítettük száradni a kamrában vagy a padláson. (Ott azért óvatosan, nehogy az egerek rákapjanak!)

Viháncoltunk az esős örömben, sikerélmény volt mindig közösen betakarítani a termést. 

Aztán a diófák lehullatták a leveleiket, és télre pihenni tértek. Az ablakon kinézve a fényes háncsú, sima ágak számomra az élet szimbólumaivá lettek. Írtam is a diófáról költői sorokat: „Kedvetlen, meztelen remegésű gyümölcsfák a csönd fekete lucsok között./ Kopár karjaitokat nyújtjátok a szürke ég felé/, épp ily szemérmes csönd remegéssel áhítozom egy holttá lett cél után” – idézem tizenéves magamat”. Ne feledjük, a hetvenes éveket írták a létező szocializmusban. 

A diófák aztán egyszer csak elkezdtek pusztulni. Nem az öregség, hiszen a diófa száz évig is élhet, hanem a modernizálás vetett véget sorsuknak. Előbb új villanyoszlopokat helyeztek az utcába, aztán telefonvezetékeket, s mindegyik átalakításnak áldozatul esett egy-egy pompás lombkorona. 
De térjünk vissza az időben! Karácsonyra már megvolt a bejglihez való, s a késő őszi, kora téli estéken meg is törtük a diót. 

Mostani internetes ábrázolásokon látom, hogy – miként a teremtett világban minden gyümölcs – egy-egy szervünket formázza. Így a dió formailag is hasonlít az emberi agyra, annak kicsinyített modellje egy kis „computer”. Élettani hatása csodálatos, javítja az ereket, jó hatással van a vérnyomásra, serkenti a gondolkodást. Lombja alatt nem tűr meg más növényt, ezért – ha jól tudom – gyomlálni sem kellett alatta. Levele pedig különféle bőrbetegségekre jó, teája gyulladáscsökkentő. Komoly lelkiismeret-furdalást okozott, amikor kénytelenek voltunk kivágatni már az előkertben magról kikelt diófát, mert terebélyes gyökérzete a ház alapját veszélyeztette. 

A belőle készült bútorlap is kiváló. Van egy régi diófa szekrényem, melyhez körömszakadtáig ragaszkodom, pedig félteni kellett, nehogy a szú megtámadja. 

Hajfestéknek sem utolsó! Az egyik barátnőm édesanyja diófőzettel tartotta karban élete végéig barna hajkoronáját. 
Azt mondják, diófát az ember az utódoknak ültet, hiszen évekbe kerül, míg termőre fordul. Mostanában, hogy már túl vagyok az életem felén, én magam is diófaültetésen gondolkodom. Kényes dolog pedig ilyen aszályos időkben, vízigényes, és nagy területet kíván. Klapka György, az ismert táncdalénekesnő férje és aranykereskedéséről híres üzletember, egykori balett-táncos, diófaültetvényével dicsekedett élete vége felé. Szomorú történet, s amit nem élt meg, hogy fia – akinek szánta az ültetvényt – fiatalon ,tragikus körülmények között halt meg. 

A dió sok művészt megihletett. Csodás Rembrandt-csendéleteken látjuk, sőt könyveket írtak erről a növényről. Sok elbeszélés kezdődik úgy hogy: a vén diófa alatt… Nemes Nagy Ágnes versében a nyári diófa lombkoronáját idézi: „Idegzetem fölött s nyíló agyam alatt, / te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat” – írja a diófa világfát is idéző teljességét. Nagy László pedig a gyermeki lelket idézi:” Fagyban és nagy havazásban, meg kell maradnunk jónak, s tisztának is, hogy örüljünk csörgő diónak.”