Csak a remény

Megbolondult a világ – hallani egyre többször annak kapcsán, hogy összekeveredtek az évszakok. És valóban, a kiszámíthatóság odalett, Sándor, József, Benedek, Medárd és a többiek jobb, ha meghúzzák magukat egy csendes sarokban. Mert az évszázadok nem tették őket túlélővé. 

A pánik jogos is meg nem is. Ha könnybe lábad a szemünk a kipusztult bukszusok és megbarnult tuják láttán, miután megtörölgettük a szemünket, gondoljunk arra, egyáltalán mit kerestek ezen növények nálunk? Mi közük a Kárpát-medence klímájához, anyaföldjéhez? Tájidegenek, mint a tulipán Alaszkában; ha volt is néhány jó évtizedük, csakis annak köszönhető, hogy a ballagó idő engedte őket levegőt venni. Amúgy pedig tényleg van ok az aggodalomra. Például, hogy az átmeneti kabát lassan kikerül a ruhatárunkból, miként a hócipő, és szánkóért sem kell már sorba állni a játékbörzén. Másodlagossá vált a gyermekbánat, mert a gondok ezen is túlnőnek. Nem biztos, hogy az elme, ami képes volt mindezt előidézni, képes lesz – akár akarat, akár tehetség híján – megfordítani a folyamatot. 

Hogy akkor mi marad nekünk...? Talán a remény, amit örökül hagyhatunk az unokáinknak is, osszák be maguknak, ha tudják. Hogy a nap egyelőre ugyanakkor kel és ugyanakkor nyugszik, mint amikor még minden jó volt. Talán ezt még ők sem lesznek képesek elrontani, főleg, ha még lesz hol, és persze, ha még lesz miért. Vagy kiért. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock.)