Osztálytalálkozó Lőrinciben, személyes bekezdésekkel

Képernyőmön egy néhány nappal ezelőtt készült fotográfia: idősebb férfiak és nők állnak egymás mellett és mögött, akárcsak a régi osztályképeken. Idősebbek – mondom, de máris megbánom, hiszen az életkor relatív. Hetvenesek, így pontosabb.

Az összes arc ismerős, sokukhoz személyes emlékeim fűződnek. Mondhatnánk, véletlenül, de nem így lenne. Inkább sorsszerűen. Hiszen valamennyien ugyanott nőttünk fel, ugyanazt a levegőt szívtuk Lőrinciben; vannak köztük, akikkel csak biccentünk egymás felé az utcán, ha találkozunk, néhányukat viszont azóta ismerem, amióta megtanultam a betűvetést, vagy még korábbról. Sorolhatom a neveket is, Kerek Józsi, Czank János, Rácz Magdika – jellegzetes lőrinci nevek, mintha azt mondanánk egy ecsédire, hogy Maksa, vagy egy zagyvaszántóira, hogy Misinszki.

A bal felső sarokban ugyancsak egy jellegzetes lőrinci név tulajdonosa: Bacsa Gabika. Nagymamája, Balogh „Szőri” Bora néni a nagymamám, Ludányi „Szöszke” Piros néni barátnője volt a Hedrom felé vezető Bem utcából. „Szőri” és Szöszke” – ragadványnevek a múltból, egy lassan elveszőben lévő világból. Amikor az óvodából elballagtam, Bora néni egy inggel ajándékozott meg. Büszkén újságolta nagymamámnak, hogy az akkor már nagylány unokája, Gabika vette, direkt nekem. Gabika… Talán nem is emlékszik erre a pillanatra, amit én sose felejtek el. Rég volt, nagyon rég, 1968-ban.

Aztán a fotón most a lent, bal szélen az első sorban álló mosolygós „fiatalemberre”, Kékkő Illésre nézek. Vallásos család volt az övék a Rákóczi utcában, a templomban nap mint nap találkoztunk, mégsem ez villan be, amikor eszembe jut. Hanem Selyp, az egykori Kinizsi focipályája. Kékkő Illés, azaz „Sese” a füvön érezte magát elemében, mi, labdaszedő kölykök pedig példaként tekintettünk rá. Sese és a futball ugyanazt jelentette számunkra.

Sese mögött egy asszony, mintha elbújna... Gizi néni. Szomorú vagyok, ha látom. Szomorú, hiszen egykor a legjobb barátom anyósa volt. Később a barátom úgy döntött, hogy jobb lesz neki egy másik világban. Gizi néni áldott, dolgos asszony volt világéletében, nagyon szeretem a mai napig. Nem tehet róla, hogy ilyen emlékek jutnak róla eszembe. Szerintem fordítva is igaz lenne, ha mostanában találkoznánk: néhai vejére emlékeztetném.

Szólíthatnám a többieket is, hiszen ismerem őket, ismernek engem. Lőrinciek vagyunk; érdekesség, ha számomra nem különösebben meghatározó is, hogy apám tanította őket magyar nyelvre, amikor az iskola – a „középső iskola”, ahogy a régiek a mai napig emlegetik – még a főúton működött, ahová később a könyvtárat költöztették. Mostanság egy sikeres vállalkozás tevékenykedik itt.

Ez az osztály az, amelyik abban az évben kezdte a nyolcadikot, amikor én megszülettem. És most, 61 év után, újra találkoztak.

A szervező, Vincze Magdika, ugyancsak régi ismerősöm, valaha mindketten a vasútsoron nevelkedtünk. Ott áll középen, kék-fehér csíkos ingben. Azt mondja, az első találkozójukat a ballagásuk után 57 évvel tartották, s akkor megfogadták, hogy ezután minden évben összegyűlnek. Ez az indoka, hogy most nem kerek évfordulót tartottak.

Kaszás Gyula bácsi osztályába annak idején negyvenketten jártak, de a mostani reunionra már csupán tizenöten érkeztek – hárman továbbá a párjukat is hozták –, a többiek különböző okok miatt vagy nem tudtak eljönni, vagy már csak a könnyes emlékekben köszönnek egykori társaiknak. Aki Kanadában él, telefonon jelentkezett, de aki Debrecenben lakik, megoldotta az utazást.

– Két hét alatt megszerveztem, nem volt nehéz, hiszen a többiek azonnal igent mondtak – mesélte Magdika. – Jövőre is megtartjuk a találkozót, s reméljük a legjobbakat. Hogy legalább ugyanennyien leszünk...