A Mátra kincsei közt barangoltunk: Recsk, Sirok és az Ilona-völgyi vízesés volt a úticél

Egyik nyári szombaton úgy döntöttünk, hogy szétnézünk a környéken és most a Bükk helyett a Mátra vonulatait választottuk. Első megállónk a siroki vár volt, ami nagyon sokat változott az évek alatt, legutóbb 20 éve jártam ott, de szinte rá se lehet ismerni a helyre. Ugyan az emlékek meghalványodtak, de jóval másabb lett a várrom mint akkoriban ,ami nem is baj. Autóval egész sokáig fel lehet menni, ahonnan elénk tárul a csodálatos látvány, ahogy a vár magasodik a hegytetőn. Első gondolatom az volt, hogy fogok én ide felmenni, hiszen edzettségi állapatom nem az igait, sőt mondhatni, hogy semmilyen. De azért boldogan vágtam neki az előttem álló útnak, jórészen betonozott út volt, melyet fák szegélyeztek, így a melegben is kellemes volt a felfelé tartó séta, egyszer kellett csak megállni egy kis pihenőre. Ennek a résznek a végén van egy kis rét pár asztallal és paddal. Itt újra a magasba néztem, a vár egy karnyújtásnyira volt, de mégis olyan meredeknek és soknak tűnt az út, hogy újból elgondolkoztam, hogy menni sikerül-e a csúcstámadás, de ezt az akadályt is sikerült legyőzni, egy-két pihenővel, és a látvány mindenért kárpótólt. A vár bejáratánál belépőjegyet váltottunk és én pihenésképp leültem és megnéztem egy filmet, amiben bemutatták benne, hogyan teltek a mindennapok a török hódoltság alatt, és milyen feladatokat látott el az építmény akkoriban.

Újult erővel vágtam neki a vár felfedezésének. Szinte rá sem lehetett ismerni arra a romra, ami anno volt. Mindenhol lépcsők, és faépítmények, hogy mindenki biztonságosan sétálgathasson és csodálja az elé táruló hegyvonulatokat. De nem csak a kilátást lehetett élvezni, hanem egy kiállítással is megtoldották a látnivalókat. Élvezetes volt a várban barangolni, és elmerülni a gyönyörű kilátásban, de azért örülök, hogy láthattam az ezelőtti formáját is, hiszen annak is megvolt a maga hangulata, fémek és mindenféle építmények nélkül. 

Utunk következő állomása a  Recski Nemzeti Emlékpark volt. Régóta kíváncsi voltam a helyre, ahol ez a sok szörnyűség végbement, és az emberi gonoszság testet öltött. 

A faluból egy igen hosszú út vezet a táborig, és ennek a hosszú útnak a végén is nehezen találtuk meg, amit kerestünk. És ahogy hallottam másoknak is gondja akadt, és szóvá is tették a teremőrnek. 

Megrendítő volt ezen a helyen járni, miután olyan sokat olvastam róla. A barakk látogatása során, és az ott leírtak után még jobban tudatosult bennem, hogy az emberi kegyetlenség határtalan, mert az is szörnyű dolog, hogy azoknak a szerencsétleneknek ott kellett sínylődniük és dolgozniuk, de az, hogy még az őrök különféle kínzásokat is kitaláltak, az felfoghatatlan számomra.

A Wikipédia szerint megtekinthető az őrtorony, a rabok elszállásolására épített barakk, valamint a tábor szögesdrótkerítésének egy része. Jelenleg azonban az őrtorony inkább egy romhalmaz, mint látogatható elem. Azonban van egy kiállítás, ami a recski táboron kívül bemutatja a többi, Magyarországon akkoriban működő kényszermunkatábort. 

A park és a kiállítás is szépen renden tartott, úgy volt, hogy fejlesztik ezt is, de sajnos felfüggesztették ezt a projektet.

Nem túl vidáman, de tovább indultunk a kirándulásunk utolsó állomására. Parádon a Szent István-csevice kúthoz látogattunk el. Kocsival tettük meg az utat, és megnéztük még odafelé a Rákóczi-fát, melyhez a legenda szerint II. Rákóczi Ferenc kötötte a lovát.  A fa kerülete 9,5 méter, lombkoronája 40 méter volt, de évtizedekkel ezelőtt teljesen kiszáradt, 2015-ben pedig egy viharban kidőlt, úgyhogy mára csak a törzse maradt meg.

A kúthoz érve úgy döntöttünk, hogy elsétálunk az Ilona-vízeséshez, hiszen rengeteg fotót láttam már róla és kíváncsi lettem, hogy milyen is valójában. Az útjelző táblán pedig az állt, hogy 1,2 kilométerre van a kúttól. El is indultunk a betonozott úton, melynek a végén azt hittük, hogy a vízesés vár, de kiderült, hogy a 1,2 kilométer az csak az elágazásig volt igaz, onnan még  2 kilométeren vezetett át az út a vízesésig. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy ez sok lesz egy napra, főleg, hogy 3 éve nem voltam túrázni se, de láttam babakocsit toló embereket az erdőbe beérve, így úgy döntöttem, hogy nekivágok én is az útnak. Nagyon jó érzés volt új az erdőben sétálni, és nagyon tetszett maga az út, hogy a patak mellett ment és volt olyan is, hogy át kellett kelni a vízfolyáson. Ettől újra gyereknek éreztem magam, hiszen rengeteget játszottam az Eger-patakban és keltem át rajta nagyon sokszor.

Ettől az érzéstől feltöltődve most nem gondolkoztam el az előttem álló meredekebb részen, hogy feljutok-e vagy kifáradva leroskadok egy fatövébe, hanem mentem egyenesen, átlépve minden akadályt, egyensúlyozva az útra dőlt fák között, hogy megcsodáljam az vízesést. Nem ért csalódás, egy farönkre leültem és csak néztem az elém táruló hatalmas sziklafalat és a leömlő vizet. Számomra sokkal szebb, mint a Lillafüredi vízesés, de biztos azért, mert ez egy természetes zuhatag szemben a borsodi társával.  Az Ilona-völgyi vízesés egyébként Magyarország legnagyobb szintkülönbségű természetes zuhataga, ezért is érdemes ellátogatni oda, és a felejthetetlen látványért is.

Az egésznapos program végén fáradtan, de rengeteg élménnyel gazdagodva értünk haza, 13 ezer lépés és 10 kilométer séta után.