Tenger

Nem tudom, brit tudósok végeztek-e már kutatást arra vonatkozóan, hogy a tengernek varázsereje van, de nem lepődnék meg, ha lennének ilyen eredmények. 
Épp Karády Anna Zserbó című könyvét kezdtem el olvasni a nyaralás előtt. A történet 1910-ben játszódik Fiumében és Abbáziában. Mi a szomszédos faluban szálltunk meg, így a tájleírásoknak köszönhetően a regényben éreztem magam. 
Az író úgy kezdi a könyvét, jó szívvel ajánlja mindenkinek az adriai napsütést, de különösen azoknak, akiknek levegőváltozásra van szükségük. Az az érzésem támadt, ez nekem szól. 
A párás, sós levegő, a gyönyörű kék víz, ami olyan tiszta, hogy lelátni az aljáig, valamint a nálam is magasabbra növő agávék, és az elképesztő színű – szintén hatalmas – leanderek mind-mind megelevenedtek a könyvben és a saját szemem előtt is. 
Elég, ha csak kiül az ember a tenger partjára, hallgatja a hullámokat, belelógatja a lábát a vízbe, és csak nézi, órákon át nézi az Adriát, és máris megérzi, hogy az agya kitisztul a sok zűrzavaros gondolattól, s megszállja valami megmagyarázhatatlan nyugalom. A strandon lerí az emberekről, ki érkezett csak nyaralni, és ki a helyi. Az ottani emberek délután 5-6 körül érkeznek, leterítik a törülközőjüket, fürdenek egyet, napoznak kicsit, majd mennek is haza. Bármelyik tengerparti ország lakóival találkoztam, mind barátságosak voltak az idegenekkel. Bárcsak működhetne ez nálunk is. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)