Újabb miniszterelnöki oklevelet vár a 100. születésnapjára Sanyi bácsi Adácson

Az Adácson élő Kiss Sándor, akit egykor mindenki úgy ismert: Kiss Sanyi, a boltos, 13 éve özvegy. Napjai aktívan telnek, sokat olvas újságot, történelemkönyveket, emellett térképeket nézeget. Időnként felüti a német-magyar szótárt, hogy felidézze azt, amit az idegen nyelvből egykor elsajátított. Mindezeket többnyire szemüveg nélkül teszi.  Szellemileg friss és érdeklődő, a tévé segítségével követi a napi politikai eseményeket. Mindezeknek azonban semmi hírértéke nem lenne, ha Sanyi bácsi idén már nem a harmadik születésnapi köszöntő oklevelét várná Orbán Viktor miniszterelnöktől. Az első kettőt a 90., majd a 95. születésnapjára kapta. Sanyi bácsi a december 13-án esedékes 100. szülinapjára készül. Mint mondta, ennyit még életében nem olvasott, mint mostanában, mert soha nem ért rá. A német nyelvtudásra pedig a németországi hadifogság idején tett szert.

– Adácson születtem, itt éltem egész életemben. A szüleim is idevalósiak voltak, apám fűtőházban dolgozott. Nyolcan voltunk testvérek. Gyerekként csak hat elemit jártam ki, felnőttkoromban végeztem el a kereskedelmi iskolát is, ami évtizedekig a munkámhoz kellett. Már 13 éves koromban a markot szedtem, meg a cséplőgépnél voltam 3-4 évig. Nem volt könnyű dolog hajnal 3 órakor kelni egy gyereknek, meg azt a rengeteg port belélegezve vakulásig dolgozni minden nap. Szegény anyám sokszor vízzel locsolt fel. Pár évig summás voltam Csányban, Halászaranyoson, Kaposfüreden. Talán nem is tudnék olyan munkát mondani, amit én nem végeztem. Budapesten dolgoztam a szemétszállítástól kezdve a Beszkárton át a háború utáni romeltakarításig mindenütt, de volt munkám a Déli-, meg a Keleti pályaudvarnál is – sorolta Sanyi bácsi. 

Húsz és fél évesen, 1944-ben,vitték be katonának Gyöngyösre. Rá egy hétre kivezényelték őket Telkibányára tankcsapdákat ásni, amikor  Gyöngyösre visszaúton Sajópüspökiben azt hallották a falusiaktól, hogy vége a háborúnak. 

– A tisztünk kihirdette, hogy Horthy Miklós fegyverszünetet kért, vége a háborúnak, menjen mindenki szépen haza. Ám a nyilasok átvették a hatalmat, Ózdon el is fogtak minket. Sokunkat visszavittek Gyöngyösre, de egy hét múlva már Győrszabadhegyen kötöttünk ki. Sosem felejtem el, hogy a közeli Koroncóra vezényelve töltöttük 1944-ben a szentestét. A helyi fiatalok járták a házakat, s amikor találkoztunk velük, hívtak, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Énekeltük velük a Mennyből az angyalt, minden háznál borral, pálinkával kínáltak bennünket. Elmentünk az éjféli misére is. Hajnal 3-kor azonban ébresztő várt ránk, bevagoníroztak bennünket, Bécsújhelyig vittek. Heteken át tartó meneteléssel, kisebb megszakításokkal Breslau – a mai lengyelországi Wrocław – érintésével Drezdán keresztül végül Dániában Esbjerg kikötővárosába értünk. Ott csatlakoztunk az országot megszállva tartó német katonákhoz. Örökre emlékezetes marad a porig bombázott Drezda látványa: egy romhalmaz volt a város, hatalmas tömegsírokat is láttam. Dániában estem aztán angol hadifogságba, ismét heteken át tartó gyaloglás után 8-10 hónapot voltam fogolytáborban Kölnben. Állandóan éhesek voltunk, 25 dekagramm kenyér volt a fejadag naponta, sokszor csak tarlórépa leves volt az étel. Később már jobb lett a helyzet, és mivel már vége volt a háborúnak, egyre lazábban is őriztek. Sikerült megszökni, és egészen az osztrák határ előtti Passauig eljutni. Onnan már a Vöröskereszt segítségével jutottam haza 1946. áprilisában – emlékezett vissza Sanyi bácsi.

A háború után a Magyarországon megváltozott világgal akkor szembesült először, amikor két ember hozzálépett, hogy szeretnének beszélni vele. 

– Hallották, hogy kint voltam Dániában. Mi a helyzet arra, tudakolták tőlem. Én ott azt láttam, hogy már minden tanyára kövezett út vezetett, villanyvilágítás, rádió, telefon is volt. Azt találtam mondani nekik, hogy ha az angolok, vagy az amerikaiak foglalták volna el Magyarországot, akkor más lenne a helyzet itt is. Összenéztek, és csak annyit mondtak, másképp beszéljek. Rá egy időre választás volt. Elmentem én is szavazni, de ott azt mondták, nem szavazhatok, mert tiltólistán vagyok. Akkor tudatosult bennem, hogy ezt annak a két embernek köszönhetem – idézte fel a történteket Sanyi bácsi.

Mint mondta, a háború után mindenfajta munkát elvállalt. 

– Négy éven át udvaroltam a jövendőbelimnek, és éppen összeházasodtunk, amikor szóltak, hogy elhelyezkedhetek a szövetkezetnél termelési felelősként. A szerződéses földeken cukorrépát, napraforgót volt muszáj vetni. A földek állapotának, a cukorrépa szállításának, a műtrágya kiosztásának ellenőrzése volt a feladatom. Rövid ideig a régi Hangya szövetkezet boltjába kerültem, majd az abból alakult, akkor négy községet felölelő Vámosgyörk és vidéke szövetkezet vámosgyörki központjába ugyancsak termelési felelősnek. Aztán visszatértem Adácsra dolgozni az élelmiszer- és vegyeskereskedésbe. Ott már vezetőnek neveztek ki. A vezető beosztáshoz persze párttagnak kellett lenni. Az öcsémmel annak idején a szociáldemokrata pártba léptünk be, de az később egyesült a kommunista párttal. Hát így cseppentem ebbe, ilyen az élet. De emiatt nem voltak haragosaim. A boltból 35 évi munka után, 60 évesen mentem nyugdíjba. Addigra már mindenki úgy ismert: Kiss Sanyi, a boltos – idézte fel a múltat Sanyi bácsi.

A 100. születésnapjára készülő Sanyi bácsinak 3 gyermeke, 3 unokája és 3 dédunokája született. 

– A gyerekeim sokat jönnek hozzám, gondoskodnak rólam. Jó szomszédaim vannak, akik át-átjárnak beszélgetni. A kisgyerekek szeretnek, mindig szoktam adni nekik valamit. A születésem napjával van némi balszerencsém: ha bő két héttel december 13. után születek, akkor 1944-ben nem vittek volna el katonának. Az összes iskolatársam megúszta a háborút. Öröm az ürömben, hogy tudtommal, Adácsról rajtam kívül még senki sem járt Dániában – mosolygott Sanyi bácsi.