Szilvalekvár

A feleségem tegnap szilvalekvárt főzött. Két újságcikk írása között többször előbújtam az újságírói odúmból nosztalgiázni, mert a szilváról óhatatlanul a szülőházam jut eszembe. Gyermekkoromban, mondhatni, „hétszilvafások” voltunk, épp ennyi szilvafa termett a kertünkben. Sosem hagytam ki, amikor nagymamám a tengernyi kékeslila gyümölccsel foglalatoskodott: lekvárt, befőttet készített belőlük. A legrejtélyesebb az volt, amikor a földre hullott szemeket is összeszedte, s a kert végében álló hordóba dobta. Akkor még a szaga sem tetszett a jófajta cefrének. 
Később, felnőtt fejjel magam is műveltem a pálinkakészítés eme első fázisát. Ahogy múltak az évek, s kiöregedtek a szilvafák, egyre ügyesebben kellett osztani-szorozni, hogy szíverősítőre is jusson a termésből. 
A feleségem az egyetlen szilvafánk teljes terméséből lekvárt főzött tegnap. Az illatozva rotyogó masszát figyelve már nem sejlett fel a hajdani, házilag barkácsolt pálinkafőző sistergése. Az unokáink arca tűnt fel előttem. A nagyobb már négyéves, tavaly is nagyon ízlett neki a szilvalekvár. A kisebb még csak négy hónapos, de nála sem lesz ez másként, hiszen a nagymamák főztje ősidők óta kódoltan minden unoka kedvence. Azt nem állítom, hogy a régi jó pálinkák zamata eszembe se jutott, de már nem számít, hiszen az unokák a lekvárt szeretik. Hiába, idővel így változnak a fontossági szempontok. Közben rájövök én is lassan, nem is rossz vacsorára való a jó szilvalekvár.