Vágyálom

A pénteki autómentes nappal kapcsolatban volt egy álmom a minap, egy forgalmi dugóból szabadulás után. Az álom szépen indult. Mindenki gyalog ment munkába, iskolába, ügyes-bajos dolgai után. Az utca levegője tiszta volt, és a cipők kopogásán, gyerekek nevetgélésén kívül semmi zaj nem törte meg a reggeli csendet. Aztán mind több gyalogos lett. Mindenki munkába, iskolába ment. Az embertömeg egyre lassabban araszolt, hamarosan dugók alakultak ki. A várakozók a türelmüket vesztették, tehetetlenül dudáltak volna egymásra, ha lett volna duda a kabátjukon, így csak az öklüket rázták az aktatáskás, hátizsákos, bevásárlókosaras előttük állókra. Az ügyeskedőbbek vakmerő előzésekbe fogva siettek céljuk felé, rendre a gyepre, virágágyásba vagy vizesárokba szorítva a szemberohanókat. 

Ébredés után a reggel a régi volt, mint évről évre, amikor elmúlnak az autómentes napok: az utak zsúfoltak, a buszokon egy tűt sem lehet leejteni, a városba csak araszolva lehet bejutni. Mindig csak vágyálom marad, hogy így csökkentsük a légszennyezettséget, és növeljük a testmozgást. Tudomásul kell vennünk, hogy az autó már nem hagyja kiszorítani magát életünkből. Létünk elemi alkotórésze lett, a közlekedés, a munkához jutás feltétele. A megélhetésé. Az autó önmagában csak eszköz. Mint minden más emberi találmány, hasznos, ha mértékkel használjuk, és káros, ha túlzással. Az autómentes nap is csak akkor ér valamit, ha egész évben a céljai szerint élünk.