Hatvan retró: bolyongás az egykori vasútállomáson

Nem jó érzés manapság a kihalt, ürességében a hodály-jellegét hangsúlyozó hatvani vasútállomáson bóklászni. Kiváltképpen nem jó azoknak, akik pár évtizeddel ezelőtt is megfordultak erre, mi több, nemcsak megfordultak, de közösségi igényeik nagy részét is itt, a szocreál falak között elégítették ki. Az épület azonban napjainkban már csak egy letűnt kor – és jó néhány nemzedék – omladozó vakolatú, nosztalgiatápláló mementója.

Hol is kezdjem…? Talán a fodrászműhelynél, ami az 1956-ban átadott pályaudvar talán egyetlen, máig megmaradt zuga azokból az időkből…? Kezdhetném itt is, de az az igazság, hogy nem sok emlékem van róla, hiszen annak idején, a hetvenes évek hosszú hajú, mégis rendszerkompatibilis elhajlójaként legfeljebb akkor tévedtem be az ajtaján, ha egy szemre tetszetős tanulólányt közelebbről is meg akartam nézni. A fésű, az olló nem tartozott a magunkfajták jelképrendszerébe.

Az állomás területén akadtak sokkal érdekesebb mutatványok is: a hatvanas évektől megannyi csodája köszöntötte az ámuló-bámuló falusi gyereket. Elsőként mindjárt a karácsonyfa, amit a csarnok közepén állítottak fel, s színesre mázolt villanykörtéivel csaknem az égig ért. Otthon ilyesmit, de főleg ekkorát aligha látott az ember. A tömeg – mert szinte a nap minden szakában tömeg volt – valóságos közösségi élmény részese lehetett az advent sürgésével és forgásával, bensőséges hangulatával.

Aztán ott volt a ketrecbe zárt menetrend, ami előrevetítette a modern kor technikájának minden boszorkányságát: a megfelelő gombra tapintva az üveg mögött ördöngösen pörgő táblák ott álltak meg, ahol az információra szükséged volt. Néha megtréfált ugyan a mechanika, de nem is ez volt a lényeg, hiszen enélkül is tudtad, hogy ha például Tarján felé indulnál, át kell bukdácsolnod a majdnem a híd alatt várakozó szerelvényhez a hetedik vágányig, hiszen az első, kivételezett sínpárokat a pesti meg a miskolci vonatoknak tartották fenn. A játék öröme, ami megfogott.

… És ha már technika, nem feledkezhetünk meg – de még mennyire nem! – a szendvicsautomatáról, ami évtizedeken át az épület fő attrakciója volt. Leírása mai szemmel nem bonyolult, az idő tájt viszont a szemfényvesztés a fővárosi pályaudvarokéval vetekedett: bedobtad a bélást, az oszlopon lévő tálca pedig feléd fordulva kínálta fel a portékát, többnyire száraz zsemlét vékonyka turistaszalámival. PUSH, benyomtad a fémajtót, kivetted a cuccot, amit aztán a szintén az automatából kinyert kakaóval – és mert a technika ördöge itt is jelen volt, kakaópor híján olykor forró vízzel – öblíthettél le, ha volt hozzá gusztusod.

Szép volt, jó volt. Jó volt az is, amikor – hogy valami személyeset is vigyek a dologba – az egyik akkori csajomat épp ennél az automatánál ismertem meg. Még a dátumra is emlékszem, 79 szeptembere volt, kellemes őszeleji kora délután, amikor érdemes volt arrafelé bóklászni, hiszen a közgés lányok a suli után úgy özönlöttek a gyaloghíd felől, hogy a sor végét sem lehetett látni. Az automata a randik eltéveszthetetlen bázisa volt a térerőnek még a fantáziákban sem létező világában.

Lépjünk tovább, még mindig ugrálva az időben! Most két mozdonyról szeretnék szólni. Az állomás egyik végén kiszidolozott díszgőzös állt igazi szimbólumként, képeslapokra való – a képeslapkészítők éltek is a lehetőséggel –, aminek láttán nemcsak a gyerek-, de a felnőttszájak is tátva maradtak. A másik végén, a forgalmi iroda közelében pedig kevésbé csilivili, ám annál hasznosabb mozdony teljesített szolgálatot: ezzel fűtötték az egész épületet, legnagyobb megelégedésünkre. A várótermekben ugyanis telente mindig meleg volt, ami jól jött nekünk is, akik egy-egy éjszakai buli után a jellegzetes padokon hevertük ki megpróbáltatásainkat – ha csak a rendőr másképpen nem döntött.

Most, hogy az évtizedek összenyomódnak az emlékekben, jobban teszem, ha meg sem próbálok minden mozzanatot konkrét dátumokhoz kötni, de igyekszem még pár dolgot kihalászni a nosztalgiasalátából. Ilyen például a a babaváró, amit apró gyerkőcként is utáltam, az emeleti diákváró, ahová a későbbiekben persze szintén a csajozás hajtott fel bennünket, vagy közvetlenül mellette a könyvtár, ahol majdnem annyi időt töltöttünk el jópofizva és zenét hallgatva, mint a restiben. Abban a restiben, aminek a talponállója számtalan szilánkosra törött élményt őriz, köztük számos egykor volt barátunk – Kese, Szemes, Csákány, Alex és a többiek – alakját, akik sokkal jobb sorsot érdemeltek volna annál, mint hogy most könnybe lábadó szemmel emlékezzem rájuk… És az étteremről is beszélhetnék, ahol a pincérek, Pici és Laci, kávés pohárban hozták ki a pálinkát reggel 9 óra előtt, így játszva ki a szocialista ember tudatát egyenesben tartani hivatott részleges tilalmat.

Szólhatnék az állomás legendás vécéjéről is, amelynek falain a kor kultúrájának megfelelő versikék szórakoztatták azokat, akik esetében a szükség, netán hajlamaik – mint erre utalóan is tapasztalhattunk jeleket – felülírták a bűzhatást; említhetném a pénztárnál kígyózó sorokat is, bizonyságául, hogy a munkások, a parasztok és az értelmiségiek jól megférve egymás mögött, erős pilléreit alkották a társadalomnak.

Felidézhetném a kiskatonákat is, akik kreatív ötletekkel igyekeztek elkerülni a városi átvonuló parancsnokság, a VÁP megfelelési kényszerben kegyetlenkedő fejvadászait, lehetőleg oly módon, hogy közben sikerüljön aljas módon leittasodniuk. Persze, nem úgy, mint a valóságot erősen idealizáló Princ, a katona című sorozat egyes romantikus, itt forgatott jeleneteiben. Vagy, ha már film, említhetném a Bohóc a falon című, 1968-as alkotást, amiben két percen át pásztázzák az állomáson zajló életet, köztük azt a megmosolyogtató részt, amikor a csávó úgy jön fel az aluljáróból, mintha kötelező volna, holott a környéken mindenki tudta, hogy annak az aluljárónak csak a lejárata létezik, a többi akkora kamu, mint a proletárdiktatúra.

Egyébiránt a külföldi rendezők is felfigyeltek a hatvani állomásra. Többek között itt játszódik az X polgártárs című amerikai-magyar film néhány jelenete, ami 1995-ös keltezésű mozi, de a helyszín a jelek szerint még ekkor is megfelelő kulissza volt egy, a Szovjetunióban játszódó történet feldolgozásához. A Max és Helen című 1990-ben bemutatott film pedig még régebbre, egészen 1962-ig megy vissza az időben néhány, ugyancsak a hatvani állomáson forgatott jelenetével.

Biztosan sok egyéb volna még, amit kimaradt a leltárból, de már meg sem próbálom teljesebbé tenni a képet. Nem csupán azért, mert az állomás mai látványa elkedvetlenít, megfosztva attól is, amit az idő talán megszépíthetne, hanem azért is, mert egyre kevesebben vannak, akiknek mondhat valamit az összevetés. A minap például, amikor arra jártam, mindössze egyetlen pénztárablak volt nyitva.

(Főoldali képünk, forrás: Fortepan)