Kocsmamúlt

Mi, hírlapírók, viszonylag könnyű helyzetben vagyunk, főleg, ha szembesítenek bennünket korábbi szavainkkal. Vagy amikor szembesítjük önmagunkat. Nekünk nem kell naplót vezetnünk, hogy titkos sorok emlékeztessenek, mire gondoltunk öt, tíz, vagy akár húsz, harminc évvel ezelőtt. Csak felütjük az archívumot, és kész. Persze, mások is megtehetik, mi pedig büszkélkedhetünk, magyarázkodhatunk, pironkodhatunk, vagy ahogy éppen adódik. 

Ma egy esztendeje például kocsmasiratót írtam. „Én, aki a fél életemet a pultok előtt töltöttem, osztva az észt és hallgatva a talajon állók bölcsességét, most a gázra lépek, hogy gondolkodni se kelljen a dicsőség múlásán. A játékától megfosztott gyermek nem lehet esendőbb, mint jómagam, az egykor volt világfi, akiből látjátok, mi maradt vénségére” – keseregtem annak okán, hogy már nem járok kocsmába, mi több, évek óta úgy kerülöm az alkoholt, mint az ördög a fokhagymát. 

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy megjavultam. Nem erről van szó, sőt, még az orvos sem tiltott el a piától. Jött egy gondolat, talán isteni sugallatra, hogy eddig és ne tovább. Ha valamire büszke lehetnék, az az akaraterőm, de utóbbi is csupán önmagam vállon veregetése volna, így ezzel sem házalok. Inkább azt mondhatnám, hogy „csak”. Így alakult, de soha nem állítottam, hogy bármikor, a homályos jövőben, nem alakulhat másként. Gyarló az ember. 

Jelzett írásom lényege amúgy sem a másnaposságot megelőző éjszakák ajnározása volt, nem is a múlt dicsőítésének kényszere, hanem olyan igenlés, amit akkoriban még az optimizmus táplált. Lám, elég pár száz nap – de akár pár tucatnyi is –, hogy az ember a lemondás kényelme mögé bújjon. Merthogy a kocsmafüst számomra sose a lehányt fajanszot jelentette, még ha utóbbit elkönyvelhettük járulékos mellékhatásként is. Hanem mit is...? 

„A társasági élet faragott belőlem bútorlábat: ahol emberek vannak, ott az életismeret, amiből a mai napig élek. E kincset sajnálom, amikor a cudar világ képlékenységét siratom. A kihalt kocsmasorstársakat, s főleg a meghasonultakat, akiket beszippantott a hamis jelen kegyetlensége” – írtam, és most szomorúan állapítom meg, hogy az idő nem hozott gyó­gyulást. Be kell látnom, hogy annak volt igaza, aki szerint a kannás borral nem lehet versenyezni. Vesztettünk. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)