Keveset dicsérjük a gyerekeket a felsőtárkányi pedagógus szerint

Mostanában a diákéletről szóló előadásokkal szereztek népszerűséget, s az amatőr színjátszó fesztiválokon több arany minősítést, külön díjat is. Az elhivatott drámapedagógus a színjátszó csoport vezetőjeként a legmotiváltabbakat választotta ki, a tanóra melletti színi foglalkozásokra. Az az elve, hogy bárki jöhet, a tehetség, az később úgyis megmutatkozik a munka során, főként, ha szorgalommal párosul. Tavaly harmincadik évét ünnepelte a Felsőtárkányi Gyermekszínjátszókör Emlékezetes kiállítást, ünnepi műsort tartottak a régi és új tanítványokkal. Erről beszélgettünk.

– Ma mi a szerepe a színjátszásnak az oktatásban? 
–  Az érzelmi sivárságban ad egy lelki többletet a gyerekeknek. Aki nem foglalkozik különösebben művészeti tevékenységgel, itt megtalálja azt, ami az érzelmi formálódásához elengedhetetlen. Ma, a teljesítmény orientált világban még nagyobb szükség van erre.

– Vágynak a sikerélményre?
– Mindenki ki van éhezve erre, keveset dicsérjük a gyerekeket. A sok munka után kell a taps, az elismerés.

– Mi felnőttek is így vagyunk ezzel. Milyenek a mostani gyerekek?
– A régebbi tanítványaimnak nagyobb volt a munkabírása. Talán nem volt annyi dolog az életükben, ami elvonta volna a figyelmüket.  Az eredmény nem jön magától, nehezebben tudom rávenni, hogy dolgozzanak is érte. A mostani közszellem is arról szól, hogy minél kevesebb munkával érjünk el a sikerhez.

– A mostani gyerekekkel való foglakozásban mi a legnagyobb kihívás?
– Sokféle szakkörre járnak, néptáncra, hangszeres oktatásra. Ha valamit le kell adni, akkor ez a közösségi foglalkozás van a sor legvégén. Időt kell találni erre a sok elfoglaltság között, ezért olyan korszerű témát kell találni, ami a játszókat és a nézőket is foglalkoztatja. Ez egyáltalán nem könnyű.

– Mi foglalkoztatja a mai gyerekeket?
– Ha egy szóval akarnám megfogalmazni: életjáték. Nagyon kötődnek a virtuális világhoz, ott vannak a Tiktokon, a Tinderen. Tehát érdekli őket az iskolai élet, a barátságok, szerelmek, és a családi dolgok is. Gyakran nyúlok a magyar népmesékhez is, mert azok örök igazságot tartalmaznak

– Kitartó munkával, és nagy lelkesedéssel telt el ez a harminc év. Hiszen tudjuk, hogy ezt a műfajt csak elhivatottsággal lehet végezni. Hogyan tovább?
– Amíg van rá igény, és lelkes tanuló, addig folytatom. Most már nem hirdetem a diákszínpadi felvételt, hanem a gyerekek keresnek meg, jönni akarnak a színész szakkörbe. Akadnak néhányan a régiek közül, akik hívatásnak választották a színészetet, a tavalyi évben egyik tanítványom filmes szakra nyert felvételt. (Balogh Noémi kisfilmje-két perc az életéről- meggyőzte a szakembereket).

– Megtérül-e a befektetett energia? Harminc év után mit lehet elmondani?
– Mindenképpen megtérül, mert a velük való munka engem is gazdagít. Jó valami olyasmit csinálni, ami, ha jól sikerül, találkozik mások örömével.

– Most mire készülsz?
– Minden új csoport esetében eleinte drámajátékokkal kezdünk. az ismerkedéshez is jó ez, a helyzetgyakorlatok során a szituációs játékokban  pedig kiderül, hogy mi érdekli őket, ki milyen karakter megformálására alkalmas. Aztán, ha mindez sikerül, akkor közösen létrehozunk egy előadást. Ilyen volt a legutóbbi darabunk, a Suli- Buli, vidám, verses életjáték az iskoláról, amit aranyminősítéssel díjaztak.

– Azt tudom, hogy az indíttatás a szüleidtől eredt, hiszen ők is a mozgalomban ismerték meg egymást, a falu színkörében. Még kitől tanultál?
– A Magyar Művelődési Intézet drámapedagógiai tanfolyamát végeztem 1994-ben, és 2010-ben. Tanított Kovács Andrásné, Rudolf Ottóné, Kaposi László, Urai Péter, s minden egyes fesztivál találkozó megmérettetés, ahol a szakértő zsűri elmondta a véleményét, de tanítanak a gyerekek is, köztük vagyok nap mint nap és megtisztelnek a bizalmukkal.