Bekormozottan

Nem tudom, Novajon élő egykori rovatvezetőmet felkeresik-e ma a legények, hogy bekormozzák az arcát a remélés alkalmából. Nem valószínű, hiszen elszaladt mi felettünk az idő, s nem tekintheti magát már ő sem fiatal menyecskének. Az viszont dicséretes, hogy abban a kicsiny faluban szép télűző, tavaszváró hagyományt ápolnak, s őrzik a régi idők szokásának minden – még az emlékezetben megmaradt – részletét. Vajon azok a jellegzetes, maskarába öltözött, fiatal srácok, akik szombaton és vasárnap eljátsszák a még meg nem házasodott legények szerepét, s végigjárják a falu utcáit, tudják-e, milyen fontos ez a remélésnapi szerepjátékuk? Mert az esemény nem egyszerűen arról szól, hogy – mint az a programajánlóban szerepel –: „csörömpölés, zeneszó közepette bemennek a lányos házakhoz, bekormozva az ott lakó fiatal lányokat, asszonyokat, s cserébe tojást és szalonnát kapnak, melyet összegyűjtve este megsütnek, elfogyasztanak az iskola épületében”. És még csak nem is a gonosztól, rossztól, átoktól, betegségtől való megszabadításról, amit a régiek a koromnak tulajdonítottak. 

A mai, internetes felületekre szépen lassan átcsúszó közösségi világ teljesen másként fest, mint a régieké. Jó két évtizede kezdtek átkerülni – előbb csak apró momentumok – az életünk részletei (beleértve a szerelmet is) a mindinkább megfoghatatlanná váló digitális térbe. Bár előszeretettel ismételgetik a tételt, hogy az internet nem felejt, ebben a mondatban meg is búvik az ügy nagy átka: túlságosan nagy és főként zavaros az a világ, s nehezen lelhetők fel benne az eligazodási pontok, a rendezőelvek. Hiányzik például a valóságos közösségekhez való tartozás szentsége. Ezért is szükséges ápolni minden olyan hagyományt, ami megmutatja, milyen is az, amikor az emberek nem csak virtuálisan tartoznak össze.